nosztalgiaadó
by lucia
Arra gondolok, amikor úgymond kommunában laktunk itt Debrecenben mi jópáran egy kis földszinti lakásban a portásék szomszédságában, akik nem portások voltak, hanem házmesterék, de úgy viselkedtek, mint két igazi, szigorú portás. A házban lakott még Irén, aki amúgy nem Irén volt, hanem a fene tudja mi, de olyan Irénes volt és kész. Nem is zavarta, hogy rendszeresen Irénnek neveztük. Irén frusztrált alkoholista volt egy tizenhét éves lánygyerekkel, akinek az apja disszidált Amerikába és akit mindig hangosan kefélt a barátja. Ez a hangos kefe frusztrálta Irént, aki ezelôl hozzánk szökött kezében mindig a fotóabummal, ami akkor készült amikor a lánya meglátogatta az apját Amerikában. Irén amúgy alkoholista is volt e frusztrációból kifolyólag (K. az egyik lány aki velünk lakott, meg Zs, akivel akkoriban együtt voltam, reggelente az egyetemre menet mindg látták a kocsmában, a villamosmegállóval szembe, felespohárral a kézben a pultnál), de egyelôre még jobban vonzotta a nálunk található bohém légkör, „hogy itt minden olyan vidám.”
Vidámak is voltunk bizony. Volt egy kutyánk Sárika, egy gyönyöru black and tan spániel. Minden nap vittük sétálni, mindig más, de sokszor én meg Anta. Mindig igyekeztünk, hogy idôben odaérjünk a Hotel Arany Bikához ami elôtt a legjobban szerettük, ha szarik. Valami miatt Antával hihetetlenül viccesnek talátuk Sárikában ezt a szubverzív, lázadó odaszarást. Mondjuk a legjobb az volt, hogy Sárika a nagyszobába, a tévé mögött ásta el a maradék csirkefarhátait és ezt az archívumot aztán természetesen bent a szônyegen fogyasztotta el másnap, amikor véletlenül egyedül volt, bár akkor is, ha mi otthon voltunk. Sokat nem jártunk az egyetemre. A lakásban két biológus lakott, akik örömmel szemlélték, hogy a kutyánknak milyen fejlettek az ösztönei és még az sem zavarta ôket, hogy cipôben kell otthon mászkálni a mindent beborító zsíros csontszilánkok miatt.
Velünk lakott Elvisz a fizikus is, aki tényleg kiköpött Elvisz volt világéletében. Kövér, Elviszes frizurás, irdatlan mocskos szájú iszákos egy állat volt Elvisz. Együntetuen mindnyájan imádtuk, bár Anta rendszeresen megsértôdött rá, de mindig ki is békültek. Elvisz úgy tudta mondani azt, hogy Antaaaa! ahogy a Marlon Brandó mondta a Vágy villamosában, hogy Sztellaaa!. Antaaaaa! Ne duzzogjál már bazdmeg inkább gyere zabálni, mert nem marad! Kurva szegények voltunk, ezért minden hónap elején összeraktuk a pénzünket és együtt fôztünk, egy háztartásban éltünk. Ha Elvisz fôzött – ez elég gyakran elôfordult – az egész konyha tiszta fröccsenés volt, olyan temperamentumosan kavart meg öntött, meg kotyvasztott. Mondjuk piszok jól fôzött. Aztán amikor bezabáltunk, minden este mentünk kocsmába. Antával forgatókönyveket eszeltünk ki, meg röhögtünk Elviszen, ahogy obszcén, lelkes, és egyre részegebb, ahogy mi is, de ô valahogy úgy tudta csinálni. Olyan volt, mint Dean Moriarty, csak sokkal igazibb. Aztán táncoltni mentünk majd minden este, és Elvisz persze ezerrel rokizott meg tvisztelt. Akkoriban az volt a nagy sláger, hogy napfény járja át a szívem újra, meg, hogy mellettem robbant fel egy szerelembomba, úa úa. Mi is rokiztunk meg tviszteltünk. Az egész Debrecen teljesen hülyének nézett minket és rendszeresen meg akartak verni. (Egyszer feküdtem is a kórházba hat napoot betört orral, de ez egy másik történet.)
Aztán hajnalonta sorra írtam alkoholos filccel a verseket a konyhai csempére. Adott sorszámú, hasonló rímképletu rövid darabokat, mindegyik csempére egyet-egyet, mindegyiket más színnel. Akkoriban ez foglalkoztatott: a szöveg vizualitása. Az alkoholos filc volt a fô muvészi eszközöm. Körbeírtam verset az üvegre az ivásról, fordított szöveget a fürdôszobai tükörrel szemben. Milyen jó volt majd kidurranni az ötletektôl állandóan.
A fent említett K – akkoriban phd-s diák az orvosi egyetemen – volt Elvisz barátnôje és minden konszolidáltsága ellenére tökéletesen illet a faszijához. Egyszer benyomtunk K-val és Antával hármasban. Elmentünk egy egészen döbbenetes kocsmába. Halványkék fény, drága sör, sötét, a pultnál prostik stb. K felment a kis színpadra és elküldte a szintis csávót, hogy ô akar zongorázni. Ezután a kocsma meglehetôsen alvilági közönségét azzal szórakoztattuk, hogy K zongorázott, én és egy közben hozzánk csatlakozó közgázos srác iszonyú hamisan énekeltük az „avekköszi la marmótö”-s dalt, Anta meg a vécében hányt és bôgött kicsit hangosabban a szintinél.
A legszebb pillanat talán az volt, mikor megjött a tavasz. Antával épp leadtuk életünk elsô szakdolgozatát, és kiültünk a szembeház délre nézô betonfala tövébe magunkba szívni egy kevés napot. Anta cigizett, a kutya szaglászott, én meg a napot néztem a csukott szemhéjam mögül és közben arra gondoltam, hogy szerintem ilyen boldog soha nem leszek többet.