nosztalgiaadó

by lucia

Arra gondolok, amikor úgymond kommunában laktunk itt Debrecenben mi jópáran egy kis földszinti lakásban a portásék szomszédságában, akik nem portások voltak, hanem házmesterék, de úgy viselkedtek, mint két igazi, szigorú portás. A házban lakott még Irén, aki amúgy nem Irén volt, hanem a fene tudja mi, de olyan Irénes volt és kész. Nem is zavarta, hogy rendszeresen Irénnek neveztük. Irén frusztrált alkoholista volt egy tizenhét éves lánygyerekkel, akinek az apja disszidált Amerikába és akit mindig hangosan kefélt a barátja. Ez a hangos kefe frusztrálta Irént, aki ezelôl hozzánk szökött kezében mindig a fotóabummal, ami akkor készült amikor a lánya meglátogatta az apját Amerikában. Irén amúgy alkoholista is volt e frusztrációból kifolyólag (K. az egyik lány aki velünk lakott, meg Zs, akivel akkoriban együtt voltam, reggelente az egyetemre menet mindg látták a kocsmában, a villamosmegállóval szembe, felespohárral a kézben a pultnál), de egyelôre még jobban vonzotta a nálunk található bohém légkör, „hogy itt minden olyan vidám.”
Vidámak is voltunk bizony. Volt egy kutyánk Sárika, egy gyönyöru black and tan spániel. Minden nap vittük sétálni, mindig más, de sokszor én meg Anta. Mindig igyekeztünk, hogy idôben odaérjünk a Hotel Arany Bikához ami elôtt a legjobban szerettük, ha szarik. Valami miatt Antával hihetetlenül viccesnek talátuk Sárikában ezt a szubverzív, lázadó odaszarást. Mondjuk a legjobb az volt, hogy Sárika a nagyszobába, a tévé mögött ásta el a maradék csirkefarhátait és ezt az archívumot aztán természetesen bent a szônyegen fogyasztotta el másnap, amikor véletlenül egyedül volt, bár akkor is, ha mi otthon voltunk. Sokat nem jártunk az egyetemre. A lakásban két biológus lakott, akik örömmel szemlélték, hogy a kutyánknak milyen fejlettek az ösztönei és még az sem zavarta ôket, hogy cipôben kell otthon mászkálni a mindent beborító zsíros csontszilánkok miatt.
Velünk lakott Elvisz a fizikus is, aki tényleg kiköpött Elvisz volt világéletében. Kövér, Elviszes frizurás, irdatlan mocskos szájú iszákos egy állat volt Elvisz. Együntetuen mindnyájan imádtuk, bár Anta rendszeresen megsértôdött rá, de mindig ki is békültek. Elvisz úgy tudta mondani azt, hogy Antaaaa! ahogy a Marlon Brandó mondta a Vágy villamosában, hogy Sztellaaa!. Antaaaaa! Ne duzzogjál már bazdmeg inkább gyere zabálni, mert nem marad! Kurva szegények voltunk, ezért minden hónap elején összeraktuk a pénzünket és együtt fôztünk, egy háztartásban éltünk. Ha Elvisz fôzött – ez elég gyakran elôfordult – az egész konyha tiszta fröccsenés volt, olyan temperamentumosan kavart meg öntött, meg kotyvasztott. Mondjuk piszok jól fôzött. Aztán amikor bezabáltunk, minden este mentünk kocsmába. Antával forgatókönyveket eszeltünk ki, meg röhögtünk Elviszen, ahogy obszcén, lelkes, és egyre részegebb, ahogy mi is, de ô valahogy úgy tudta csinálni. Olyan volt, mint Dean Moriarty, csak sokkal igazibb. Aztán táncoltni mentünk majd minden este, és Elvisz persze ezerrel rokizott meg tvisztelt. Akkoriban az volt a nagy sláger, hogy napfény járja át a szívem újra, meg, hogy mellettem robbant fel egy szerelembomba, úa úa. Mi is rokiztunk meg tviszteltünk. Az egész Debrecen teljesen hülyének nézett minket és rendszeresen meg akartak verni. (Egyszer feküdtem is a kórházba hat napoot betört orral, de ez egy másik történet.)
Aztán hajnalonta sorra írtam alkoholos filccel a verseket a konyhai csempére. Adott sorszámú, hasonló rímképletu rövid darabokat, mindegyik csempére egyet-egyet, mindegyiket más színnel. Akkoriban ez foglalkoztatott: a szöveg vizualitása. Az alkoholos filc volt a fô muvészi eszközöm. Körbeírtam verset az üvegre az ivásról, fordított szöveget a fürdôszobai tükörrel szemben. Milyen jó volt majd kidurranni az ötletektôl állandóan.
A fent említett K – akkoriban phd-s diák az orvosi egyetemen – volt Elvisz barátnôje és minden konszolidáltsága ellenére tökéletesen illet a faszijához. Egyszer benyomtunk K-val és Antával hármasban. Elmentünk egy egészen döbbenetes kocsmába. Halványkék fény, drága sör, sötét, a pultnál prostik stb. K felment a kis színpadra és elküldte a szintis csávót, hogy ô akar zongorázni. Ezután a kocsma meglehetôsen alvilági közönségét azzal szórakoztattuk, hogy K zongorázott, én és egy közben hozzánk csatlakozó közgázos srác iszonyú hamisan énekeltük az „avekköszi la marmótö”-s dalt, Anta meg a vécében hányt és bôgött kicsit hangosabban a szintinél.
A legszebb pillanat talán az volt, mikor megjött a tavasz. Antával épp leadtuk életünk elsô szakdolgozatát, és kiültünk a szembeház délre nézô betonfala tövébe magunkba szívni egy kevés napot. Anta cigizett, a kutya szaglászott, én meg a napot néztem a csukott szemhéjam mögül és közben arra gondoltam, hogy szerintem ilyen boldog soha nem leszek többet.

pléhliszt

by lucia

Mostanában, hogy megint itt ülök Madonnával meg Buddhával, akit még mindig nem raktam ki, és egy kis kinyithatós tévén át nézem meredten a világ-valóságsó egyetlen utcán forgatott jelenetét, a fülembe zene szól és megállás nélkül hallucinálok. Az Anima lemezen például van egy szám, amiben az egyik hang pontosan olyan, mint amikor sms jön a telefonomra. Vagy van egy jazz zongoristám, aki egy hammond orgonistával együtt játszik és a közönségük az igazán jó részeknél pontosan úgy kiabál, ahogy a részeg földrajz szakos hallgatók szoktak az ablak alatt a kocsmából hazafelé.
A minap letöltöttem egy érdekes válogatás albumot. Az elsô számban mindjárt levetkôzött egy nô itt a hátam mögött a kiságyon. A másodikban háromszor kimondta a nevemet. A harmadikban felöltözött és azt mondta, hagyjam békén. A negyedikben bejött egy férfivel és egy szót sem szóltak, csak csókolózni kezdtek az ágyon. A ötödik számban újfent lekerült róla minden ruha. A hatodikban szerelmeskedtek, de nem volt jó egyiküknek sem, a férfi kínlódott a nô pedig túljátszotta. A hetedik dalban a nô harapdálni kezdte a tarkómat és közben azt hörögte, csak engem szeret, ugye meg tudok bocsátani? A nyolcadik elején a nô újra kibújt a blúzából és közben megint kimondta a nevem, majd elôrehajolt és végignyalta az arcomat a homlokomtól a szám sarkáig. Savanyú szagú volt a nyála. Ezután át akart ölelni. A többit nem tudom. Ahogy elôrenyúlt a nyakamnál, kirántotta a fülembôl a fülhallgatókat.

by lucia

A fôhôsöm kösz jól van. Két éve nem ment ilyen szarul a munka. De már nem is idegesítem magam. Nem bizony. Ahogy egy barátném mondaná az AIM-on: hihi.

by lucia

Rengetegen voltak ma edzésen. Most már nem körökben megyünk, hanem egyénileg kínlódik mindenki, az edzés elején egyre több a futómunka. Kezd „levegôsebb” lenni a dolog, alapozásnak vége, jöhet a futás. Végül is talán négy-öt edzést hagytam ki az egész terem idôszakban. Mennyire szar, hogy ennek ellenére, sehol sem vagyok gyorsaságban négyszázon belül. Soha nem is leszek. Mondjuk a nagy kemény indiánoknak, akikkel mondjuk az elsô két háromszázast még bírom, de utána kész vagyok, a vízben tudnék mutatni dolgokat.
Elég vicces, hogy pont ez a két dolog, az atlétika meg az úszás ami lett nekem. Ennél különbözôbb dolgokat el sem tudok képzelni. És valahogy mégis jók együtt.

emberi bôr

by lucia

Egyszer találkoztam egy hapsival aki abból élt, hogy egy filmelőhívóban volt filmelőhívó. A faszi kétségbeejtően úgy nézett ki, mint Mick Jagger. De tökre még a mozgásában is volt valami Mick Jaggeres. Mindig azt vártam, hogy mikor kezd el ilyen affektált brit kiejtéssel magyarázni valami gázos faszságot. De közben volt a fasziban valami, amitől teljesen olyan volt, mint egy ilyen jóságos társadalom gerince-támasza, sok gyermek apukája. Volt benne egy jóságos csöpögés, ami mintha mindig ott gyűlne a szeme sarkában, amitől ez az egész, amúgy nem is rossz Mick Jagger dolog valahogy szánalmas paródiává nyomorodik. Az volt a hapsi munkája, hogy más emberek fényképeit hívta elő. Egész nap. Nem volt semmi. Egy csöpögős Mick Jagger, ahogy előhívja a tutit. Szóval bírtam a pasit. Jó csávó volt. Érdekes. És kurvára izgatott a munkája.
Olyan ez nem, kérdeztem tőle, mint egy gyóntatópapnak. Mert, hogy végül is mindenki ezeket a privát képeit rábízza és várja tőle az eredményt. Hogy ő majd jólmegmondja a verdiktet, hogy hát ez a tekercs bizony nem sikerült, nem is ajánlom a duplasorozatot, meg ilyenek. Még a kis sötétkamrába is bemegy vele, mintha az volna a gyóntatószék. Azt mondta, hogy hát igen, egy kicsit olyan. Arra gondoltam – de ezt nem mondtam neki hangosan –, hogy biztos innen jön ez a kicsit ájtatos nyálas váladék a szeme sarkába. Ez a Mickjaggerlágyító keverék.
Aztán megkérdeztem tőle, hogy ugye naponta ennyi kép után már nem is rakja össze a nyaralások, meg a vacsorák, meg a születésnapok, meg a temetések meg az esküvők meg a baszások történetét mi? Nem képzeli el az illetők neveit, hogy nini, itt egy Béla, itt meg egy Andor, ez meg itt egészen biztosan Zsanett. És már azt se csinálja, hogy kitalálja, milyen volt közvetlenül a kép előtt, meg után, hogy miről volt szó, hogy ki mit mondott, hogy ezek az arcok vajon hogyan beszélhetnek. Mert hogy már biztos így teljesen ki van égve. Azt mondta, hogy hát igen, mostanában már csak a komoly pornós ügyek szoktak megragadni az emlékezetében.
Képzeljem el, mondta, hogy egész nap hosszú cselekményes pornófilmeket forgat fejben. Mert az ilyen hagyományos drámák már annyira nem jönnek be neki. De ezek a pornográf dolgok ezek azért megragadnak. Az ilyen sorozatokat kétszer, háromszor is leelenőrzi. Elképzeltem, ahogy az öreg csöpögősen társadalom gerince típusú, ájtatos, három gyerek, három szoba négy kerék dolog csöpög ki a szeméből típusú Mick Jagger odaképzeli magát a kis izgatott késő tizenéves kora huszonéves vagy kiégett negyvenes párocskák korán exponált, a vakutól fényesen, nagy árnyékot vető seggragyás kis képeire, az áhitattól ellágyult szemekbe és szájakba képzeli a saját genitáliáit, azt a Mick Jaggeresen peckes ámde mégis megalkuvó módon görbe valamit a puha kis ritkás szőrpamaccsal és nagyot nyeltem.
Nem mondom, hogy örültem a fantáziámnak. De hát végül is legyen neki.
Aztán, egy kis csend után megkérdeztem, hogy hogyan sikerültek a múltkori képek, merthogy elvinném őket. A csajom is alig várja, hogy végre láthassa őket. Ja tényleg, mondta és kis keresgélés után elővette a fényképpaklit. Egy kicsit sötétek lettek, mondta, szerinte túlérzékeny a film. Az emberi bőrt mindig érdemes egy kicsit lassabb filmre venni.

hommage á Updike bácsi

by lucia

Ma átjött T barátnônk, aki amúgy Linzben van még a következô félévben is, de most hazajött szigorlatozni. A hátunkra vettük a báránybôröket, fel-alá négykézlábaltunk és közben jó hangosan bégettünk, hogy mi vagyunk a barikák, amíg Á (a fiam), annyira be nem lelkesült, hogy mindenkit megharapott. Akkor ô lett a törzs varázslója, aki állatbôrökben jár, meg fejdísze van (megkapta a sapkámat) és majdnem egy másodpercig varázsló is lett, kihúzta magát és egészen varázslós arcot kezdett vágni. Aztán persze ledobta a báránybôröket. Megtanítottuk T-t hokiütôzni is, ami abból áll, hogy egy filctoll segítségével egymásnak gurítjuk a különbözô nyilvános helyeken levô automatákból kikuncsorgott kis gumilabdák tömkelegét. De rendesen ám, egymás után. Ráadásul néha még a sorrend is számít, hogy tényleg oda kelljen figyelni, mert különben jön az égi dörgedelem: APAAA!
Aztán sátrat csináltunk takarókból, az is nagyon jó volt, majd hosszan próbálgattuk kimondani azt a szót, hogy „kuckó” de mindig valami olyasmi kerekedett belôle, hogy „cukkó”. Errôl eszünkbe jutott a cukor és a rágó, és többször is elhangzott a felszólítás, hogy „Jágót kéjek”, illetve „Jágót enni kell.” Mondtam is Ának, hogy a Jágó, az egy bácsi. Egy gonosz bácsi. Nem vesszük a szánkba.
Mindeközben idôrôl idôre táncolni kellett a Monsoon Wedding zenéjére, ami ma került hozzánk és valahogy bejön Ának.
Aztán tejbegrízt vacsiztunk kakaóporral, aminek szerintem Gy és én jobban örültünk mint a gyermek, majd fürcsi (füjcsi), fogmosás, és három lapozásnyi meseolvasás után ajulás szerû álom következett. Következett, ez volt a ma este szava. T mondta valamire, Á megértette, és fel is kapta, mint tollpihét a szél. Jágót megettük, Á a ropit rejtô bútordarabra mutatva így szólt: „Jopi következik.” És ezen mindnyájan jót derültünk.
T amúgy jól van, csak félrekefélt odakint egy kicsit, de volt a látónál, aki azt mondta, hogy az illetô a gyökércsakrájánál magához láncolta (milyen szép megfogalmazás nem?), és megpróbálkozott a szívcsakrájával is, de az a T barátjáé. Mondtam T-nek, hogy ez biztos azért van, mert a szívcsakra környékén nem talált lyukat a csábító, szemben a gyökérrel, ami a nôknél ugye maga egy lyuk. Amúgy a csábitó nyáron feleségül vesz egy amerikai kisgyerekes anyát a zöldkártyáért, többek között ezért is reménytelen a dolog. Egyrészt arra gondoltam, hogy azért gyönyörû, ahogy a templom, a párt alapszervezet és Freud után most az ezotéria jön sorra, másrészt meg azt mondtam T-nek, hogy be is cseszne, ha huszonöt évesen néha nem láncolná a gyökércsakráját ehhez vagy ahhoz, aki nem a hivatalos faszija. Aki mellesleg pszichológus, „kenyérre lehet kenni a hátán” és még hazudni sem kell neki ráadásul ô is jónéhány gyökércsakrát meggusztált T-én kívül az elmúlt majd három évben mióta együtt vannak (és szakmai ártalom: gyönyörû indoklásokat tud kieszelni a kalandokhoz. Biztos ô is szokott magyarázni ilyenkor a csakrákról is). Ez van. A férfiak férfiak, a nôk meg nôk. Egy ideig. Mondtam is T-nek, hogy kíváncsi leszek én mikor kezdek megint vágyakozni a csajozásra, hogy aztán ritkán, és csak aludni járjak haza mint valami bagzó kandúr.

thx

by lucia

És ha már így a beszédrôl beszélek ahelyett, hogy beszélnék (remélem érthetô): köszönöm szépen blogszellemnek, jonesbriginek, és femnyulnak, hogy link lehetek náluk.

by lucia

Elolvastam egy cikket a hvg online-on a blogról,Leila Zetor volt oly kedves és belinkelte. Rá kellett jönnöm, hogy csajblogot írok. És anyám még nem is tudja.

(Mint kiderült, a pasiblogban a pasi az aktualitásokra rezonál. Mostanában rezzentem is egyet, mikor hallottam, hogy a jobbak vagyis maga a Keresztény Magyarország (mily keresztényien szerény elnevezés ez a Jobbik, nem?) tüntetett Károlyi Mihály szobránál, hogy ha neki lehet, akkor kapjon Teleki gróf is. Az jutott eszembe, mily nemes és keresztényi szándék tényleg szobrot állítani Telekinek, aki annak idején egy a témával kapcsolatos parlamenti (igen, ugyanaz az épület) beszédében bevallotta, egész pályája során hitte és terjesztette azokat az eszméket, amelyek a zsidó törvények alapjául szolgálnak. (Eszembe is jutott hirtelen az a szegény hülye zsidó Jézus Krisztus, hogy vajh mit mondott volna, amikor nem mehet be edzeni a sportusziba, vagy elôadásra az egyetemre…Miyen lenne a Biblia, ha huszadik századi sztorik alapján írták volna? Megdobnak cyklon bével dobd vissza… Mivel?) Arra gondoltam, szerintem eme Igaz Magyar mozgalmároknak, még ha e Szent Ügy (mármint a Teleki szobor felállítása) kudarcot is vall (a judeobolsevikfasisztagazemberek aknamunkája és népírtó, magyarellenes politikája miatt persze, ami mögött természetesen a Nemzetközi Zsidó Összeesküvés ármánya munkál), még mindig megmarad egy hatalmas elégtétele: családi és elvtársi körben nyugodtan elhangozhat a mondat: Szörnyû, hogy Nyíregyházára már csak a Telekibôl megy intercity.)

Igen, ha ez a taxonómiája a dolognak, akkor csajblogot írok. És amúgy meg, ha olyan igazán nagyon rezonálnék az aktualitásokra, akkor valszeg már rég megfogtam volna a családomat és a csajom orvosi diplomáját lengetve kivándoroltam volna Új Zélandra, hogy soha többet ne írjam be egy gépbe se, hogy ponthu. De ez a hazám, itt tudok élni egyedül, és igen, itt vannak ezek a számomra visszatetszô jelenségek, és igen, már rég lemondtam róla, hogy akár vitatkozzam is azokkal, akik ezeket választják.
Persze lehetne igazi aktuális blogot írni, mint a Big Smoker (bulvártémában a legjobb) vagy, mint a Beyond Nen Iraq (ami messze az egyik legjobb elemzô cucc, amit olvasni lehet), de én történetekben élek. Ahogy Late Bland, belle és a menedzser is. Sok, kicsi történetben, amiket jó leírni. Van, aki linkekben gondolkodik, mint ôk és ôk, van aki képekben, mint ôk, és mondjuk ô. A sok blogban az a közös, hogy mindegyik más. Nincs két egyforma. és mindegyik alkotó tevékenység eredménye. Nem kanonizált, és nem is kanonizálható, anonim irodalom. A cikkben vázoltaknál szerintem kicsit több és érdekesebb. Bár, “Then again, I’m a reader…” ahogy örök kedvencem, Mr. Hicks mondta volt.

szaxleng

by lucia

David Cronenberg – Dead Ringers – A “freaky” nôgyógyász ikerpár egyik tagja visszaérkezik a rendelôjükbe miután saját kérése ellenére nem verte meg a másik iker által elôzô este megdugott nôt, és látja, hogy a másik iker (aki helyette vizsgált) egy síró nôt vezet ki a vizsgálóból. Megkérdi: Mi történt? Válasz: Nem tudom, valahogy nem bírom a súlyos eseteket. És neked, hogy ment? V: Nem tudom, valahogy nem bírom a frivol pácienseket.
Eszembe jut az izraeli pszichiáter, egy barátunk nagypapája, aki a szintén magyar kollégájával behozta a tel avivi pszichiátria szakszótárába az éjcsdí (HD) diagnózist. Konzíliumot tartottak a kezelt fölött és elgndolkodva hümmögtek, meg mondták: A typical HD, don’t you think? Yes, a definite case of HD. HD: Hisztériás Dög.
Apám Szentlôrincen, mint a disznótelep fô agronómusa annak idején, mikor egyszer jónéhány disznó megdöglött, ezt írta jó nagy nyomtatott betûkkel a jegyzôkönyv „Halál oka” rovatába: FT. Mikor jött az állatorvos és kissé zavartan kérdezte: Ne haragudj, de nem emlékszem, mi is az az FT? Apám higgadtan válaszolt: Faszom Tudja.
Cronenberg mellesleg meglehetôsen zseniális. Milyen jó, hogy a kanadaiak ilyen mások, mint az amerikaiak. Egoyan is mennyire kurvajó.

dobd vissza

by lucia

Elég érdekes, ahogy férfi tudok lenni néha. Gy tegnap a telefonba lediktálta a pontos arányokat az Igazán Finom Kenyérhez, én gondosan le is írtam. Éjszaka volt már, Gy valószínûleg fáradt volt kicsit. Mivel a vízzel kezdte, hogy 300 mili, ez a mili maradt minden másnak, konkrétan a lisztnek, barnalisztnek és a rozslisztnek is a mértékegysége. Én aztán, jóval késôbb, még sokkal álmosabban elôvettem a mérôedényt, és nem találtam rajta milit. Bosszankodva, hogy Gy miért nem tudja rendesen megmondani a mértékegységet a mili legközelebbi rokonával, a köbcentivel kimértem a liszteket. Reggel el is gondolkoztam rajta, miért az lett a gondos kis kenyérsütésembôl ami lett. Aztán most délután már nagyon éhes voltam, gondoltam csinálok mégis egy ehetô kenyeret. Belemértem megint mindent. Gondosan, megint. Aztán elkezdte a gép dagasztani a keverékemet és láttam, hogy nem dagasztás az, hanem a kevergetése valaminek. Ekkor találtam meg a „Liszt” feliratú mértéket az edényen és rájöttem, hogy Gy súlyra és nem ûrmértékre gondolt a tegnap esti milivel. Gép kikapcs, lisztek utántölt, gép visszakapcs. Remélem ez nem belülragacsos lapos vályogtégla lesz.