Az öreg robotokat beviszik a robot nyugdíjasotthonba. Ott robotok minden reggel kimossák alóluk az éjszaka kicsöpögött gépolajat és hosszú hosszabbítókkal mindenhova magukkal hordhatják a töltőjüket. És senkit nem kezelnek robotómiával. Ez egy humánus robonyugdíjasotthon.
Komfortzóna. Jókisszó. Ezt fogom elhagyni mostanában. Kezdett túl diszkomfortossá válni.
“Figyelj, mindegy, hogy harminc másodperc, egy filmnek akkor is kell adni levegőt. Egy rendes filmben is úgy van, hogy valami történik egy szobában, aztán a Belmondó megy az utcán, odaér valahova és ott történik még egy dolog, és jelenet. Kell bele egy kis kitekintés mindig. Érted?”
Két csaj jön be a szaunába reggel. Mondjuk húsz évesek.
Reggel megyek a Szabadsághíd után. Állnak az autók. Megyek mellettük. Bejön elém a bringaútra egy német rendszámos audi. Beszólok neki, hogy figyeljémá! bringaúton állsz. Héj men, ju ár on a bikeroad. Bólogat és megy tovább a bringaúton lassan. Nem is tudok elmenni mellette. Aztán végre oda tudok menni mellé. Asszed bazmeg félek betörni a szélvédődet a láncommal? mondom és megrázom a láncom. Was? mondja. Ju szink I’m afraid to smash your fucking windshield with my chain? This! is! a! bike! road! Megyek tovább. Basszus, nem értette. Hogy ott van a bringaút. És hogy megijedt. Szemét vagyok.
Van egy kékem. Sötétkép. Van egy spárgám hozzá. A szélben lombkorona zöllen. Ilul-pilul a felhők alatt a Vörzsöny.
Síelnék, ha nem baj, mondja az egérszerű nő. Megölelnél? teszi hozzá és a férje engedelmeskedik. A fiuk egy szürke hókupac oldalát rugdossa csőrrel. Egyre mélyebb a lyuk. Egyre fehérebb lé szivárog belőle.
Az asszony suttog a férje fülébe ölelkezés közben: Tudod, elég, ha soha nem engeded, hogy bármi valódi legyen. Soha, egyetlen percre sem. Bábel! kiált hirtelen! Mit csinálsz? Az a hókupac is isten teremtménye! Miért kell bántani? Szégyenkezve ballag arrébb a sötétkék kezeslábas.
zsempet 