by zsempet

Hárman vannak, Zsolti négy, Levi hét, Csabi tíz. Jó testvérek, nem bántják egymást. Levi simán váltogat a bátyja nagyzolós, teljesítményközpontú valósága és az öccse mesevilága között. Zsoltika folyamatosan narrálja, amit csinál, és mindig csinál valamit. Őt nem lehet hibáztatni, szól előre. Mindenről, például arról is, hogy ő Kormi cica. Elég gyakran Kormi cica, be kell teljesen takarni az ágyneművel, és hangosan dorombol, ha simogatják, így: DOJOMB, DOJOMB, DOJOMB, DOJOMB, DOJOMB.
Levi bedugja a kis gumicsónak evezőjét a partról a vízbe, és közli, hogy ez egy hullámhárító. Csabi visszajön Zsoltival, akin egy szál pizsamafelső van, és azt mondja, a Zsolti annyira fogyatékos, hogy nem képes felvenni a pizsamaalsóját. Zsolti kiabál, hogy de ez ruha, ez ruha. Megfogjuk a pizsamaalsót, és a kezünkben kék pólóvá változik. Csabi egy szó nélkül fordul, és hozza az alsót.

A szlovák rendszámú autók mindegyike rejtély. Szlovák? Magyar? Szlovákiai magyar? Aztán úgy döntünk, magyarok mind, és tényleg.

Az Áron az egyik benzinkúton felébred bejön velem és amíg én sorban állok a kasszához, ő pisil. Aztán kimegy a parkolóhoz, odalép a mellettünk parkoló autóhoz, és feltépi a hátsó ajtót, mire egy szőke lány, aki az ajtónak támaszkodva aludt, majdnem kiesik. Hosszan figyelem, ahogy magyarázkodik egymásnak a két hullaálmos gyerek, az Áron pedig sűrű bocsánatkérések között adogatja a lánynak a parkoló aszfaltjára kiesett párnákat, vizespalackokat és könyveket.

Elromlik az idő, kirándulunk, elmegyünk a legmesszebbi öbölbe. Közben felmelegszik a napsütés, mire odaérünk hőség van. Fürdünk, búvárkodunk. Visszafelé az egyik fügefánál odajönnek a birkák. Szedjük nekik a még zöld fügét. Az éretteket mi esszük. Látszik, hogy a fügefák a birkák nyúlásmagasságáig gondosan le vannak takarítva. Az is látszik, hogy a birkák minden turistánál bepróbálkoznak, hátha szednek nekik olyan fügét, amit ők nem érnek el. Érik a szeder is, minden gyerek folyamatosan le-lemarad, piros a szájuk. Zsoltika talált egy kötelet, amivel Levi mostanáig lasszózott, de aztán Zsolti fürdőgatyájára kötötte. A kisgyerek húzza maga után a hosszú farkincáját, és közben mondja, hogy Kormi vagyok, a kiscica. Hosszú, elnyúlt sorban csatangolunk a napverte szürkésfehér aszfaltúton a ragyogó, zöldeskék víz fölött. Gyertek farkasok! Kiáltok a gyerekekre, akik erre lassan kocogni kezdenek.

Lent játszunk a Feriék apartmanjában. A Zsoltika szét akarja szedni a Catan darabokból összeálló térképét, amit Feri nem enged neki. Végül fogja, és kiteszi az erkélyre, hogy amíg nem viselkedsz rendesen, kizárlak. Mindenki röhög. Zsoltika eltökélt arccal üti az üvegajtót, ami mint egy nagyharang döng. Egy perc múlva kopognak, a testes szőke házinéni az, aki alattunk lakik. Jobbra néz, a zsíros üveget tenyérrel püfölő alsógatyás kisgyerekre. Aztán balra, Ferire, aki egy csokor kártyával a kezében ül és mosolyog rá. Silence! – szól. Don’t do this. Sóhajt. Please. Aztán mérgesen ránk néz Petrával, amiért megállíthatatlanul röhögünk.

Ha egyenesen előre nézek a teraszunkról, akkor minden irányban csak tengert látok. Nem végtelen tengert, mert szemben van egy sziget, de a teljes látószögemet kitölti a rengeteg kék víz. Miénk a legmagasabb terasz a faluban.

Eljön Áron anyja és a barátnője, akik pár kilométerre kempingeznek. Együtt vacsorázunk. Zsoltika Jean-Paul Belmondóra hasonlít, a pincér a fiatal Roman Polanskira, csak más a frizurája. A gyerekek karja könyékig csillog a zsírtól, a Levinek valami csáp áll ki a szájából. Az étterem wifijén megnézzük, hogy a scampi tulajdonképpen garnélarák. Nekem volt igazam.

Szőkére festett olasz lány a csávójával előttünk fekszik egész délután. Elakad a lélegzetem a bikinihídja drámáitól. Seggek, csöcsök, derekak, köldökök, hónaljak, kulccsontok, tarkók, gerincek adják ki felnőttkorom termékéletgörbéjét. Meg jó részt a gyerekkoromét is.
A csávó keresztrejtvényt fejt. Mindegyik kérdést hangosan felolvas, amire a lány unott hangon, csukott szemmel válaszol. A srác beírja amit a lány mond, és már olvassa is a következő kérdést.

Halaskocsi jön minden reggel. A kis templom mellett áll meg. Olyan, mint otthon a fagyiskocsi, csak ez halat árul. A hangszóróján popos gitárkísérettel, erős ritmusokra éneklik: Riba riba, freska riba, fish fish, fresh fish. Az egész faluban mindenki ezt énekli egész nap. A kocsi mögött a sofőr unottan újságot olvas, várja a vevőket. A puttony nyitott ajtaja előtt három macska ül és néz a kocsiba befelé.

Mindegyik macska végtelenül dagadt. Egyik délután látjuk, ahogy az egyik falusi vigyorogva egy darab baconszelettel eteti az egyiket. A másik kezében fél üveg sör.

A kis sziget a világítótoronnyal a mi strandukról kábé két és fél kilométer. A félsziget végétől kettő. Meg lehetne csinálni. Csinálja a fasz.

Reggel lemegyek a lépcsőkön, még nincs hőség. Teljes a csend. A nap még a hegy mögött, hallgatnak a kabócák. Leveszem a szandálom, a nadrágom, a gatyám. Csörög a hegy felől folyamatosan csurgó forrásvíz a csövön, a maradék hét lépcső végénélfelesel rá a tenger. Az óceán hatalmas, mély lélegzeteket vesz, ez a tenger hisztisebben, zaklatottabban beszélget a parttal.
Úszónadrág, szemüveg. Kiúszom oda, ahol úgy tizenöt méterrel alattam a homok és a mélyebb medret borító fű találkozik. Megállok, és felnézek a hegyoldalban álló házakra. Lassan mozgat a víz.

Advertisements