Vöröslencse-levest csináltam akkor szilveszterkor. Csak volt itthon gomba is.
Nehéz dolga van az időnek, be kell mennie a bútorok és a fal közé meg a könyvek mögé is. Biztos ezért hajtja a kezével a bácsi a lépcsőházajtóban, amikor várja, hogy elinduljunk végre és ő is mehessen befelé. Ha nem hajtaná, paskolná mindenki mindig, lehet, hogy meg is állna az idő a finomabb rések előtt, vagy akár egész lakások is kimaradnának.
Nagyjából ma két hónapja törtem el a sarkamat. Ezeket tanultam azóta:
• A sarokcsont az egyik legszarabb csont. Nehezen gyógyul, vérrel gyengén ellátott helyen van és nagyon fáj.
• A sarokcsonttörés műtétjét könnyű elrontani. Talán lehet korrigálni új műtéttel.
• A boka nagyon fontos. A láb is nagyon fontos. Ha rossz a bokád, többek között nem tudsz megállni egy lábadon, fáj minden lépés és teljesen alapvető dolgok válnak nagyon nagy feladattá vagy lehetetlenné.
• A sarok a fordulat jelképe. Meg nem csak jelképe. Sarkon fordulsz, befordulsz egy sarkon, az ajtó a sarokvasain fordul és nyílik-csukódik.
• A csonttörés azt jelenti, hogy valamit rosszul csináltál. Beletört a bicskád. A csonttörés figyelmeztetés, hogy változtatnod kell.
• A jobb oldal a férfi oldal. A férfi oldal az apa oldal. Ha nem tiszteled/szereted az apádat, akkor nem tiszteled/szereted az életet amit kaptál tőle. Merthogy tőle kaptad az életedet és ennél többet senki nem tud adni másnak.
• A lábad a gyökered. Onnan jön az energia. Ha a lábad töröd, blokkolod az energiát ami a gyökerek felől érkezik.
• Szülőként korlátozottak a lehetőségeid. Az, hogy hozzád születik egy gyerek nem jelenti azt, hogy tökéletes életet kell neki adnod, mert nincs tökéletes élet. Meg kell adnod neki a legjobbat, amit tudsz. Annak a gyereknek is megvan a maga sorsa, amit nem tudsz befolyásolni, legfeljebb megpróbálhatod felvértezni, hogy képes legyen majd megbirkózni vele.
• Felnőttként az a feladatod, hogy megbirkózz a sorsoddal. A szüleid nem felelnek érte. Ők csak megtették amit tudtak.
• Ha egész életedben megpróbálod elkerülni azt, hogy megbirkózz azokkal a dolgokkal, amik fájnak mert félsz, hogy fájni fognak, vagy mert büszke vagy, vagy lusta, vagy mert egyszerűen nem tudod, hogy hogyan csináld, akkor hibázol.
• Nem fog fájni, úgy fog tűnni, hogy minden rendben van, de pár év, vagy pár évtized alatt valahogy eltompulsz. Mintha ködben lennél mindig. Egyre kevésbé veszel észre dolgokat, egyre kevésbé leszel okos, egyre kevésbé fog érdekelni bármi.
• Ráadásul a motivációid is torzak lesznek. Nem szeretni fogsz másokat, hanem birtokolni.
• Nem örömet fognak okozni a dolgok, hanem mondjuk elégtételt.
• Nem vágyni fogsz dolgokra, hanem irigyelni fogsz dolgokat. Aztán ha megkaptad, nem fogsz tudni örülni nekik.
• Nem azért csinálsz dolgokat, mert jól esnek, hanem hogy bebizonyítsd, hogy képes vagy rájuk.
• Ezért kötelező megbirkóznod mindennel, ami zavar magadban. Utána kell menned minden félelmednek, fájdalmadnak. Meg kell válaszolnod a kérdéseket, kíváncsinak kell lenned, hogy mit miért csinálsz. Ezt nem kerülheted el.
• Ebben simán ér segítséget kérni. Bárkitől.
• Mert kurvára nehéz ez. Még a kérdéseket is szinte lehetetlen feltenni. Van, hogy nem is tudod, mi legyen a kérdés. Van, hogy úgy érzed, hogy dehát minden rendben.
• Aztán megint azt veszed észre, hogy leszarod a dolgokat, hogy rossz a kedved. Hogy undorítóan káromkodsz a legkisebb dologtól is. Hogy többet iszol, mint amennyi jól esik. Hogy minden ok nélkül sírhatnékod van. Hogy lemondasz minden programot. Hogy nem jut eszedbe semmi eredeti.
• Minden, ami a lelkedet nyomja, a testedet is nyomja. Nem lehetsz szép és egészséges, nem nézhetsz ki jól, nem lehetsz jó csávó és kívánatos csaj, ha nincs minden rendben.
• Az életed akkor éled, ha figyelsz. Egyszerre egy dologra. Ha a gyerekeddel vagy, akkor nem nyomkodod a telefonod. Ha eszel, akkor nem nézed a tévét. Ha úszol, akkor nem arra gondolsz, hogy hova mész az uszodából. Ha írsz vagy dolgozol, akkor nem a facebookot nyomkodod közben. Ha bulizol, akkor nem arra gondolsz, hogy mit fogsz erről posztolni.
• Ez is kurvanehéz.
• De ha képes vagy teljesen elmerülni abban, amit csinálsz, annyi erőt kapsz belőle, amennyit elképzelni sem tudsz. Mert bármit is csinálsz, ha jól csinálod, többet kapsz vissza belőle, mint amennyit beleraksz. Ez a lapátolástól, a könyveléstől a mosogatáson keresztül a hídépítésig, a maratonfutásig és a regényírásig meg a hegymászásig mindenre igaz.
• Tudnod kell nemet is mondanod dolgokra, hogy egyszerre egy dologra koncentrálhass.
• És mindezzel soha nem álhatsz le, hogy na, megérkeztem. Nincs megérkezés, csak a menés van. Ha rendberaksz magadban egy csomó dolgot, akkor jönni fog egy csomó másik dolog, amivel foglalkozni kell. Ha képes vagy odafigyelni egy csomó mindenre már és nem szóródsz, akkor egyre több olyan feladatot fogsz kapni, amikre még jobban oda kell figyelned.
• Hát egyelőre ennyi.
Van, hogy hirtelen minden lapszerű lesz és mögé tudok nézni a dolgoknak. Általában nem bújik ott semmi sem, de néha vár rám egy-két dolog egy-egy otthagyott piszkos bögre, vagy alvó macska mögött.
Ezek mindig is ott voltak, csak nem vették észre őket, ezért egészen nagyon régi cuccok is lehetnek. Meg amúgy nehéz is így beejteni oda, abba a dimenzióba a dolgokat. Ahogy nehéz benézni is oda. Kell egy bizonyos időpont, vagy nem tudom, talán, hogy pont a megfelelő énünk legyen a sor elején.
Van egy polc, ahol az itt talált dolgokat tartom. Az itt talált dolgok már soha többé nem lesznek lapszerűek, ezért ez egy nemmögénézős polc. Van ott egy törött üvegváza, egy elefántcsont nyaklánc néhány szeme, egy lila színű rövid cipzár, egy műbőrkötésű határidő napló, aminek az első pár oldala sűrűn tele van írva naplóbejegyzésekkel, egy búcsúlevél egy anyától a fiainak négybehajtva és kettétépve, az Iskola a határon egy példánya, és egy tégla formájú elektromos ébresztőóra nagy, zöld digitális számokkal.
Mostantól azt fogom csinálni, hogy mindegyik tárgynak megpróbálom elmesélni, mi történt, mióta ott volt a lapszerűség mögött. És a cipzárt lehúzom és föl, a naplóba beleírok, a levelet megragasztom, az ébresztőórára felébredek, az Iskola a határont meg felolvasom a fiamnak esténként, lefekvés előtt.
Beszerelik az új csontokat és felemelkedik a bioűrhajó és kitöri a vulkánt, ami a kilövőállást fedi el, mert ez egy James Bond film a hatvanas évekből vagyis a Hihetetlen család. Dorombolással megy a hajó, és a szoftvere meg a kajára gondolás. Visszatartott levegő amúgy az üzemanyag, de levágott hajjal és körömmel is elmegy, csak lassabban. Az úticél befelé, mindig befelé.
Huszonhat percem van. Meg egy nappalim, ahova mindig bejön a fű. Meg az életeim, az egyik most ment el focitornára, hülye név, mi az, hogy focitorna, foci vagy torna, meg a másik kettő, az egyik bent fekszik a másik kint, meg a még kettő az amerikai a csávójánál meg a kisszakálassal smárolós a Nagyórán.
Van mit mondani róluk, van mit mondani rólam. Van hova tenni őket, van hova tenni magam. Falvak vagyunk a tájban, de közben nem vagyunk messzebb, mint egy városban a kerületek. Köztük a zöld lehetne házak is, tele amúgy nem létező emberekkel, akik másodpercenként belehúzzák a vécéjüket a földembe, és tüdőnkipufognak, de nálam inkább csak a sünök szarnak a bokrom tövébe kitint. Még tíz percem van, de elengedem. Nagyvonal nagyvonal.
Ül a bolond nő a kertemben a rézsű szélén és motyog egy reklámújság fölé hajolva, sőt, hajlongva, mintha zsidó lenne, a színespapír meg a siratófal. Mögötte ül egy nagy, fekete kutya, marcangol valamit, ahogy kinézek az ajtómon csak azt látom, fehér, az az öregebbik macska gondolom, bazmeg, megölte a macskát, gondolom és kimegyek három lépést a konyhából a fűre, hogy dehát az nem lehet, hogy ennyire bolond legyen, hogy csak ott motyog, miközben a kutyája marcangol egy macskát, ezért lépkedek óvatosan közelebb, és nézem, hogy fehér, de a formája nem macskás, és hol a vér, de mégis, ott a lába, de a szőre állaga valahogy más, hogy van ez, csak nem lehet ennyire bolond.
– Csókolom – mondom és ő megfordul, és a kutya is felkapja a fejét, olyan öreg a kutya, hogy észre sem vette eddig, hogy ott óvakodok felé.
– Jónapotkívánok – mondja a nő és megigazítja a szemüvegét. – Azt nézem, hol lehet kapni érzékelős kamerát, mert betörtek a szomszédomba és muszáj lenne, de nem lehet sehol sem kapni normális áron legalábbis.
A kutya feláll, odajön, én még közelebb lépek és látom, hogy az egy fehér plüssnyúl, nem a Barka hála az égnek. Szólok a kutyához és odatartom a kezem, ő barátságosan köszön és szusszanva visszaül a gazdája mögé.
– Jóban van a macskákkal? – kérdezem a kutyára mutatva – Mert itt van kettő is.
– Ó otthon együtt alszanak mindig – mondja a nő. – Mi a baja a lábának? – kérdezi a mankómra mutatva.
– Eltört a sarokcsontom. Lassan és nehezen gyógyuló törés. Még két hétig nem állhatok rá.
– Igen, ezt megtanultam és nem felejtettem el.
– Ilyen praktikerben én láttam reflektort, érzékelős reflektort – mondom. – De hogy kamerásat, olyat még nem. És hogyhogy betörtek?
– Ó ezek betörnek mindenhova. Azt megcsinálták, hogy elvitték a mosógépemet, ami a pincébe volt és amikor a szomszédom megkérdezte, hogy mégis mit keresnek ott, akkor mondták, hogy le van beszélve a doktornővel, el van adva, ők érte jöttek. Most az egyik szomszédtól festményeket vittek el. Fényes nappal. Hiába, betörnek ezek mindenhova.
– Szörnyű, igen. Na viszontlátásra doktornő.
– Viszlát, de indulunk is már – hajtja össze az újságját. A kutya felveszi a szájába a nyulat.
– Szép napot.
– Köszönjük szépen! Magának is fiatalember! És jobbulást! – És mennek. – Eltört a sarka szegénynek – mondja a kutyának. – A calcaneus csontja. Az egy nagyon szar csont, tudod. Mármint te biztos szeretnéd azt is, de eltörni szar. Ne hagyd itt a nyuszit! Hozzad! Még két hétig nem állhat rá, tudod.
A dögök döglenek némán hunyorogva. Az egyik a fűre, a másik a konyhakőre teríti ki minél nagyobb szérfelületét, hátha az hűteni fogja. Ez is a próbafolyamat része persze, azt látom, arra nem tudok rájönni hónapok óta, hogy miről szól a darab. Valami anya és lánya udvarlója, vagy nővére bővére sógorlagranti történet lehet húsz évvel az események után, amikor próbálják feldolgozni a másik vélt vagy véletlen csalását, csalódását (kicsinyítőképezve). Egymás nélkül nem menne, mint a leszúrt ember, aki a kés kihúzásába hal bele, de együtt sem megy. A gyűlöletszint fenntartása – tulajdonképpen ez a fő motívum. Az alapkonfliktus pedig, hogy ki kap előbb tápot és mennyit. Meg, hogy jut-e ma hús.
Eddig az volt, hogy amikor megébredtem egy pillanatig nem jutott eszembe, hogy el van törve a lábam és nem léphetek rá, és amikor egy másodperccel később feljebb ébredtem, akkor eszembe jutott és rossz volt, hogy mikor lesz már ennek vége. Most, hogy az jut eszembe, hogy elrontották a műtétet és jó eséllyel örökre így maradok, hogy az egyik lábam hosszabb, hogy lúdtalpam van, hogy talán sánta leszek és valószínűleg sose fogok futni már, akkor nem jut eszembe semmi, csak a rémület.
– Visszajöttem. Megvagy vele? – szól a volt feleség, miután kopogás nélkül belépett a lakásba.
– Igen, ráraktam a zenéidet a telefonodra, a képeket meg videókat a gépre – válaszol a volt férje.
– A másik gépet beüzemelted?
– Nem, azt most kezdem. Nézd csak, itt vannak a képek.
– Ahha. Szuper.
– De figyelj, szerintem a meztelen képeket magatokról, meg amiket a Lucasnak csináltál maszturbálósvideót mentsük el egy külön helyre. Végülis a gyerek is szokott játszani a géppel, nem?
– Hát, nem tudom. Jó. De könnyen hozzáférhetek majd?
– Persze. Na akkor nézzük csak.
Nézik végig a letöltött képeket és másolgatják ki belőle a házipornókat. Rosszul világított bőr, alacsony felbontás. Sokszor alig látszik valami a sötétben.
– Na! – szól a nő. – Azokat nem kell eldugni.
– Ezt?
– Miért, nincs ebben semmi rossz.
– Hát persze, de feláll a farka. És úgy vigyorog, mint egy ördög.
– Most miért mondod ezt?
– Ilyennek faragták régen az ördögöket. Álló fasz és ráncosarcú vigyor.
– De ő nem ördög.
– Na jó, akkor ezt hagyom.
Szelektálnak tovább.
– És a Bea barátnődről meg a Lucasról készült meztelen képek? Azokat eltehetem, ugye?
– Miért? Nincs azokkal semmi gond.
– De itt nem a farkát veri? Mármint a Bea?
– Nem, nem! Ezek maradhatnak.
– Hát jó. Milyen szép melle van ennek a Beának. Ilyennek képzeltem, mikor régen tetszett.
zsempet 