pléhliszt

by lucia

Mostanában, hogy megint itt ülök Madonnával meg Buddhával, akit még mindig nem raktam ki, és egy kis kinyithatós tévén át nézem meredten a világ-valóságsó egyetlen utcán forgatott jelenetét, a fülembe zene szól és megállás nélkül hallucinálok. Az Anima lemezen például van egy szám, amiben az egyik hang pontosan olyan, mint amikor sms jön a telefonomra. Vagy van egy jazz zongoristám, aki egy hammond orgonistával együtt játszik és a közönségük az igazán jó részeknél pontosan úgy kiabál, ahogy a részeg földrajz szakos hallgatók szoktak az ablak alatt a kocsmából hazafelé.
A minap letöltöttem egy érdekes válogatás albumot. Az elsô számban mindjárt levetkôzött egy nô itt a hátam mögött a kiságyon. A másodikban háromszor kimondta a nevemet. A harmadikban felöltözött és azt mondta, hagyjam békén. A negyedikben bejött egy férfivel és egy szót sem szóltak, csak csókolózni kezdtek az ágyon. A ötödik számban újfent lekerült róla minden ruha. A hatodikban szerelmeskedtek, de nem volt jó egyiküknek sem, a férfi kínlódott a nô pedig túljátszotta. A hetedik dalban a nô harapdálni kezdte a tarkómat és közben azt hörögte, csak engem szeret, ugye meg tudok bocsátani? A nyolcadik elején a nô újra kibújt a blúzából és közben megint kimondta a nevem, majd elôrehajolt és végignyalta az arcomat a homlokomtól a szám sarkáig. Savanyú szagú volt a nyála. Ezután át akart ölelni. A többit nem tudom. Ahogy elôrenyúlt a nyakamnál, kirántotta a fülembôl a fülhallgatókat.

Advertisements