"- Hogy is volt a túróscsuszával, meg a röviddel?
– Milyen túróscsusza? Ja! Arról beszélsz, amikor egyszer egész éjszaka mézes pálinkát ittam?
– Igen!
– Hát reggel hazaértem, és azt gondoltam, megölöm a toxinokat. Ezért megittam egy liter tejet.
– És?
– Rögtön utána kihánytam fél kiló túrót.
– Ú. Á. Ő.
(…)
– És ilyen darabos volt, vagy folyós?
– Nem nagyon nézegettem. Olyan udorító volt, hogy féltem, még elhányom magam."
Fogok csinálni egy festményt. Egy fénykép lesz. Egy telefonfülkében levő kék telefon látszik rajta. A telefon pénzvisszaadó nyílásában pedig egy protézis felső fogsora látszik. Az ezüst és a kék kiemeli a műanyag íny rózsaszínjét, a műanyag zománc fehérségét. Az lesz a címe: Hey, remember that time, when i found a human tooth?
Két magányos apuka. Mindkettőnél épp nála van a fia. Összefutnak a koripályán. Koriznak együtt. Büszkék a fiaikra. Alakzatokat írnak a jégre a gyerekek körül. Perecet feleznek köztük és barátkoztatják őket. Fogjatok kezet. Jó volt? Legközelebb is jöhetnek? Fogózzunk még? Gyerekek az apukák ellen. Majdnem elkaptál. Ügyesvagy! És a két öreg meg a két kicsi szép lassan elfeledkezik a rengeteg emberről körülöttük és csak a mozdulatok maradnak, meg a helyezkedés, és valahogy őszinte lesz minden mosoly, kiáltozás és súlypontáthelyezés.
Két magányos apuka. Mindkettőnél épp nála van a fia. Összefutnak a koripályán. Koriznak együtt. Büszkék a fiaikra. Alakzatokat írnak a jégre a gyerekek körül. Perecet feleznek köztük és barátkoztatják őket. Fogjatok kezet. Jó volt? Legközelebb is jöhetnek? Fogózzunk még? Gyerekek az apukák ellen. Majdnem elkaptál. Ügyesvagy! És a két öreg meg a két kicsi szép lassan elfeledkezik a rengeteg emberről körülöttük és csak a mozdulatok maradnak, meg a helyezkedés, és valahogy őszinte lesz minden mosoly, kiáltozás és súlypontáthelyezés.
Dezsőfi-Rajz Katalin.
Reggel az uszodában az öregek arról beszéltek, ki mikor főz kocsonyát. Aztán hogy töltöttkáposztát, bár a nejének nem jó a gyomra, dehát a káposzta nem is rossz a gyomorra, a ruszkik is azért olyan egészségesek, mert a sok káposzta, de mindegy, mert sütött pár szelet enyhén fokhagymás flekkent a nejének és így jó volt, dehát persze gyomra ide, gyomra oda, a neje attól még jól beevett káposztától olyan jól sikerült. Mert ők, ő, meg a Józsi, akivel taglalták a kocsonyatémát, imádnak főzni, meg tudnak is, mert a tudás, kéremszépen, hatalom. Most is, olyan éhes, hazamegy, eszik finom házitöpörtyűt, lilahagymával enné szíve szerint, de mivel programja van, ezért most egy kis csemege uborkával. Aztán hátrafésülte ébenfeketére festett haját, megigazította halványbarna kordnagráját és hetykén felment előttem a lépcsőn.
Én már fejben a nógrádi zsákfaluban jártam egy olyan ember temetésén, akit sose láttam. A pap azt mondta itt állunk Tricsevszki Teréz testvérünk koporsójánál, hm, urnájánál, aztán elénekeltük az 506-os, az 512-es, az 504-es és az 509-es énekeket, arra gondoltam, ezek a korai ötszázasok a temetéses énekek, meg arra, hogy a nénik vajon ismerték-e az elhunytat, vagy csak mindig eljönnek énekelni minden temetésre. Előtte még megálltunk pisilni, és tiszta sár lett a kocsi, pont olyan, ahogy én éreztem magam attól az egésztől, ahogy egy kerek parizer fért pont minden fél kenyérre, meg a műanyagdobozos sajtosrúd valamelyik rokontól és a viszkisüvegbe töltött házipálinka és az originál konyakosüveg a falumúzeumként is szolgáló házban, és aztán még jöjjek is vissza estig dolgozni.
Szakértő szemmel megnéztem a teljesen elhanyagolt vagy egy hektár szőlőt, betongerendás kordonok, bár már a drót lerozsdásodott róla, meg a fél holdas veteményest gyümölcsfákkal, ami a két teljesen pesti árvára maradt, két falusi házzal meg egy két kurvanagy pincével együtt. Talán kétmillióért el lehet adni az egészet, bár mostanában inkább egyésfél az a kettő. Egy élet minden napjának folyamatos, mindig jelen levő munkája. Két halott szülő és négy halott nagyszülő után.
Fogok csinálni egy festményt. Hiperrealista olajfestmény lesz. Egy nagy, családi sír lesz rajta, egy vidéki temetőben. A sírkő sötétszürke gránit. Van rajta négy név, nyolc évszám. Két nő, két férfi. A síron egy nagy, szintén gránit fedél van, két végén egy-egy masszív acélkarika. A széles kőlap közepén, egy almafa áll. A sírból kinőtt fa törzse áttörte a vastag követ. A fa koronája tele van szép, piros gyümölccsel. A kép címe: Utolsó vacsora.
Hé! A hétfői bejegyzésem nem arról szólt, hogy a Tandem rossz. Az a véleményem, hogy a tandem tökjó hely, mindig jól éreztem ott magam, csupán annak a bizonyos pultoscsajnak a csütörtöki viselkedésével volt bajom, illetve nem is bajom volt vele, csak egyszerűen sokkolt. Értik?
Meg kéne írni a halottakat. Nem csak a Mamit, meg őt úgyse lehetne. A többieket. Robibácsit, a nagy sváb embert, akinek a szőlőjében olyan rohadt sokat voltam kiskoromban Pécsett, és aki aztán megbolondult, és kiugrott a belvárosi lakásuk ablakából és olyan szerencsétlenül esett, hogy meghalt. Vele kapáltan életemben először szőlőt talán tíz éves koromban. Akkor még nem tudtam, hogy harminc évesen is kapálni fogok hétvégente, és nálam is a konyhából fog nyílni a pince, mint Robibácsiéknál. A Pityut, aki néprajzos volt a múzeumban és minden bulin ott volt nálunk és mindig jól be is rúgott, miközben a bakelitről üvöltő Rolling Stones miatt én meg az öcsém nem tudtunk aludni a másik szobában. Aztán néha elkapta valami érzelem és bejött hozzánk részegen és mesélt. Szerettük a Pityut, nem volt negyven, mikor meghalt valami hasnyállófaszban egy hét alatt kilencvenháromba. Ha szentimentális lennék, azt mondanám, ez lesz, ahogy öregszem. Gyűlni fognak körülöttem a halottak, míg meg nem halok én is. Kíváncsi vagyok, hogy fogok. Túlságosan szeretek élni az a baj. Jelenleg kilencvenévesen szeretnék síelés vagy búvárkodás közben.
zsempet 