Akartam mondani már, hogy mennyire szeretem a csókod szagát, merthogy az az én csókom szaga is, szóval a miénk, nem is lehetne se másé, se máshogy. Hűvösödnek a takaróink hajnalonta, a macskák is egyre feljebb gömbölyödnek. Mondhatnám, milyen jó ez az ősz, ahogy a derekad és a csípőd pont beleillik nekem a stb, de inkább maradok ott, annál a csóknál.
Még mindig azt álmodom minden este, hogy minden rendben van és futok valahol valahova és ugrok. Sokkal szívesebben álmodnám azt, hogy minden lépés fáj, hogy nem nagyon változik semmi csak rossz irányba, hogy megy tönkre a térdem és a gerincem is, és ébrednék arra, hogy minden rendben van.
Tegnap belegondoltam, hogy mennyi futást hagytam ki, hogy hányszor aludtam inkább tovább, és teljesen elszégyelltem magam. Ha megint futhatnék, ha nem lenne iszonyatosan lúdtalpas a lábam és ha nem fájna mindig, esküszöm minden hajnalban lefutnék nyolc kilométert. Most ötöt tudok gyalogolni, de másnap olyan, mintha százat mentem volna és nem az izmaim fájnak, hanem a csontjaim és a porcaim a helytelen kopástól.
Van egy vak ember, aki internetezik. A program felolvassa neki az oldalt. Okos program már ez, nem a bal felső sarokkal kezdi, hanem a headline-nal, úgy olvas, ahogy a látók néznek.
A vak ember híreket olvas, lassan megy, a géphang bénán, tagoltan olvas. A vak ember végigmegy a belpolon, a külpolon és a sporton, majd rátéved egerévelegy pucérnős posztra. Kattint, és ahogy a hang olvasni kezdi a fősort, hogy „Clara a barna szépség óriási kannákkal”, sóhajt, és bontogatni kezdi a nadrágját.
A lábujjoncsípett darázs lábujjoncsípett engem is vosszúból és aztán mérgesen és vonakodva meghalt. Adj egy lábujjat és kiforgatom sarkaiból a világot.
A pina és a fasz minden beszélgetésbe elfér, illetve, mozgalom: pinát és faszt minden beszélgetésbe! Bicskával keverem a tejeskávét és húst eszünk, büdöset a bőrünkbe!
Hipohonder egy híres görög orvos volt. Az első nagy öngyógyító az európai civilizációban.
Reggel a Margithídon ment előttem egy lány, akinek a szoknyáját úgy fújta fel a szél, mint valami paplanernyőt. Nagy, világos színű selyembuborékban volt az az ülés és fenék. Néha megigazította, de úgy tűnt, csak azért, hogy nagyobb és pufibb legyen a buborék. Mint valami második világháborús partraszálló izé. Körülötte fekszenek a sebesültek és kiabálnak, hogy szanitéc, szanitéc, és közben ujjaik közül spriccel a világospiros artériás vér, és a sebesült meg kiabál, hogy anyu, anyukám! És a kiégett öreg őrmester sercint a homokra és így szól: na jól van emberek! Nyírjunk ki néhány rohadt fritzet!
Fel lehetne vetni, hogy egész hétvégén nevetni mennyire lenne jó. Jönne egy zongoraduó, motorosfajta, krossz a pusztán, meginnák a vodkámat tisztán. Hárman játszanánk ostáblán, és felhevülten ugranánk fejest, hátast, és hasast. Kedves a polip odalent, a csillagoknak csúszda minden karja, a bálna épphogy befér a tóba de a hasát markoló vakarja, mert csikis a nád. Este tüzet rakunk és felnézünk a hegyekre, olyan bölcseket mondanak, aztán buta szóviccen röhögnek öblösen.
Tarzan nem hagyta magát. Felugrott, megfogta a liánt és üvöltve berepült középre. Az elefántcsontból csiszolt okostelefonját maga előtt tartva horkantott és kivillantotta a fogait a könyvvizsgálókra. Az orrcimpája ütemesen rángva tágult. Tudta, hogy nemsokára a vér szaga fogja megtölteni.
zsempet 