by zsempet

Alapvetően ez is csak egy pálya, hó, hegy, mittudomén. Csak az a különbség, hogy most minden mozdulatnál tudok örülni egy kicsit, hogy megy, TUDOK SÍELNI. Persze borzasztó gyenge vagyok, (olyan erős soha nem leszek már, mint a baleset előtt, nem nagyon tudok futni, amitől fura módon valahogy fáradékony vagyok), de ugyanúgy megy, sőt, egy pár menet buckázás során megint tanulok valami újat, amit be tudok építeni a mozgásomba.

Kapunk hóesést, ködöt, és napsütést is. Én mindennek örülök. Nem vagyok ideges akkor sem, ha csak tízre tudunk kiérni a pályára. Nem vesztem el a türelmemet, ha egy fél napig az Áron mögött kell ereszkedgetnem gyökkettővel mire megtanul snowboardozni. Nem kívánok sokat enni. Nem tudok nem vigyorogni, ha körbenézek. Mindegyik pályát imádom. Nem frusztrál, hogy az első nap nagyon elfáradok. Nem kívánok inni. Nem unom a Gábort, a Petrát és az Áront sem. Nem vagyok állandóan hullaálmos. Szóval megváltozott pár dolog.

A Gábor harmincöt, de tökéletesen beleillik a nagyobbik gyerek szerepébe. Áron, aki a könyökéig ér, gondosan le is dominálja a legtöbb helyzetben, amiből az fakad, hogy általában előttünk felvonóznak és az látszik, hogy a kicsike magyaráz, a nagy félig feléhajolva hallgatja és bólogat. Az egyik este a szaunából végighallgattam, ahogy a szomszédos gőzben Áron kielemzi az összes osztálytársát hülyeségszempontból Gábornak. Mi, a szülők csak megértően mosolygunk a gyerekeken és örülünk, hogy jól eljátszanak a DS-eikkel, amíg mi főzzük a vacsorát.

A házban van még két magyar lány, az egyik mondjuk kb. 35, a másik 28. A kisebbik azért jött, hogy megtanuljon síelni, a nagyobbik kíséri. Minden este együtt szaunázunk. Ülünk mi hárman fiúk a két lánnyal, kicsit szűkösen, mindenki fürdőruhában. Ilyenek a gyerekek és a magyarok. Másnap is lemegyünk. Egy tizenhét körüli osztrák lány fekszik meztelenül az egyik padon. Mind zavarba jövünk. Az Áronék bemennek a gőzbe, én leveszem a fürdőgatyám. A lányok kimennek.

Advertisements