zsempet

Azok ott hattyúk?

Month: September, 2004

by lucia

Advertisements

by lucia

Persze akkoriban még az ágyékomban is a fiatalság leve surrogott, de gondolom ezt mondani sem kell.

by lucia

Annak idején, amikor még a fiatalság levei surrogtak minden inamban, eremben, izmomban és még a csontjaimban is, erre a számra úgy tudtam tekeregni, mint egy kélgyó, vagy mint maga Mick. Néha még almát is tettem a számba, úgy mentem oda Évához, könnyedén a levele szélébe akasztva ujjamat, és mondtam, hogy zzd ö ííí júú, hoo ju ge áj éé. Aztán a nevelőapám kocsijában kiette a számból, miközben tekeregtem rajta tovább, mint a buliban, és közben a száznegyven járt a fejemben, amivel nemsokára vezetni fogok hazafelé – Bogdány, Tahi, Leányfalu, Szentendre, tizenegyes végig jobbra a kelő naptól.
Most már öreg vagyok és merev. És kurvára unom az autóvezetést.

by lucia

Pleased to meet you. Hope you guess my name. But what’s puzzling you is the nature of my game. Oh yes.

by lucia

by lucia

olvadt méz
takaróneki
tisztességes vacsora
kénes bor
kapszlispisztoly
kaukázusikefír ottoncsinálva
olvadt méz
szempilla
spirál
csapraszerelt
jótteszneki
halálkomolyan
csak
rakott krumpli mindig
egyágyban
énmégnem
mennem kell

by lucia

by lucia

“- Ők tizenhét éves koruk óta omegarajongók, minden koncertjükön ott vannak, mindig. Kata, a feleség annak idején szerelmes volt aaaa…


– Kóborba.


– Igen. Köszi. És azért kezdte el imádni őket. Pista, a férje is gyerekkora óta rajongóklubokat szervez. Na és ők jöttek hozzánk és voltunk együtt az omegakoncerten és annyira jó volt.


– És hány évesek ők?


– Hát, olyan negyven körül.


– És honnan ismeritek őket?


– Hát egyszer voltunk egy ilyen mátrai buliban, egy nagy, csoportos meditáción és onnan. Olyan velük! Kata meg Pisti csak pozitív energiákat sugároznak. Csodálatos emberek tényleg. Annyi szeretet van bennük.


– És hogy kerültetek erre a csoportos meditációra?


– Hát úgy, hogy egyszer elmentünk intenzívre, és azóta járkálunk mindenféle csoportokra.


– Intenzív micsoda?


– Intenzív megvilágosodás. Annyira jó. Velem fantasztikus dolgok történtek. Sokszor gondolok arra, hogy neked is el kéne menned.


– Miért?


– Mert megváltozna az egész életed. Meglátnád, hogy egy nagy hazugság az egész. Meglátnád az igazságot. Nagyon jó lenne.


– És miért mentél el először?


– Mert két éve nagyon, de nagyon depressziós voltam. És úgy éreztem, el kell mennem.


– De én nem vagyok depressziós. Akkor miért menjek el?


– Megváltozna az egész életed tőle.


– De nem akarom, hogy megváltozzon.


– …”

by lucia

Amúgy meg arra gondolok, hogy milyen kurvajót futottam reggel már megint, minden izomfeszítő álmos meleg nyújtózkodásban, mintha ki akarna jönni a testem a bőrömből. Van egy út hátrafelé, fel a hegyre, laza lanka hosszan, tartósan, színtiszta szex, még ahogy kanyarog, az is. Minden reggel találkozom a kiskutyás nénivel, aki nem is fut annyira, mint inkább lépked, de köszönünk mindig és örülök, hogy nyomja, nyomja csak úgy kell azt, gondolom. Minden futással messzebb megyek ezen az úton most már tulképp az erdei utak elejénél tartok, lassan jönnek a jó kis ösvények, a laza talaj.


A másik út egy kör, egy rövidebb kör, ami után a Sashegy következik, a Sashegy legteteje, meghallgatni az egész félváros zúgását, ahogy jön föl a csomópont felől, és közben nyújtani a kurvanagy kilátásba bele, érezni a kicsitfémes véres ízt a számban ami a szorgos kibelégzéstől lesz a hegynek felfele.


Furcsa utak ezek Debrecen után, ez a sok emelkedő máshogy feszül, máshogy feszít, rövidebb, de mégis mintha több, tartalmasabb lenne, csak talán a szél nem jár át annyira, a mellkas nem tisztul úgy ki.


Amúgy nem vagyok sportbuzi, nem szoktam az izmaimmal foglalkozni, és hajlamos vagyok az önpusztításra. Nem futok, úszok jól, szarul sem nagyon. Egyszerűen csak az van, hogy ez az endorfin jobb, mint az alkohol vagy a fű, ez a mozi sokszor szebb, mint bármelyik más, ez a zene a leginkább hallgatható, legkevésbé unalmas fajta. Hedonizmus ez is, mint minden.

by lucia

Tulajdonképpen Richard Clayderman szeretnék lenni. Illetve bárki valamelyik délnémet sorozatból. Melegre fényelt, szép napsütéses, mindig makulátlan tiszta autós, erkélyen muskátlis, amerikai konyhás, nagy hűtőszekrényes, laptopos, elégedett protézises. Minta. Minta minta. És aztán, mint Richard Cory, “one calm summer night,
Went home and put a bullet through his head.”


És kiesne a protkóm, egy ragacsos vértócsában találnák meg,  és az a beesett szám külön csúnya lenne a szétrobbant fejemen kívül, nem beszélve a halálban elengedett záróizmaim miatt szaros és pisás makulátlan fehér vászonnadrágomról, aminek korca kicsit feszül a jólléttől kicsit hájas hasamon, kicsit mély, kicsit szőrös köldököm alatt. Kicsit lenne mindenem, még a halálom is csak kicsit lenne megrázó ebben a mosolygós világban a feleségem is túltenné magát rajta hamar, találna egy másik elégedett jómódút, a gyerekeim már nehezebben, de végül ők is kihevernék és forogna tovább az edusó reklám, néha átvágnánának egy-egy henkel termékre és senki észre sem venne semmit. Néha kiakadnának, hogy nem elég édes a frissen facsart narancslé reggel. Talán.