– Bojárbazdmeg! Hogy te mekkora állat vagy!
– Igen Bojár! Most nézd meg mit csináltál!
– Bazmeg. Komolyan! Szerinted ez normális?
– Beteg bazmeg.
– Az! Teljesen beteg.
Bojár elég sok ilyet hallott életében.
Az egyik faszi a vadászatról mesélt ma a szaunában: Vaddisznókra hajtással megy a dolog, de távcsôvel, ilyen kis távolságra olyan keveset lát be az ember, hogy észre sem veszi, és máris túl sokat lépett balra vagy jobbra. Ezért van az mostanában, hogy mindenkinek ki van jelölve szalaggal a lövôterülete és ha szalagot látsz, már nem is lôhetsz. Meséltem már, így a faszi, az ismerôsömrôl, aki vett légpuskát, hogy lôdözhesse az ablakpárkányáról a galambokat? Nem? Ô jó példája annak, hogy egy nagy kaliberû puskával mennyire máshogy viselkedik az ember. Elvittem kacsát lôni, a haverjaival, frissen vettek puskát hozzá, nyolcvan kacsát lôttek elég hamar. Mondtam neki, elég lesz már, azt válaszolta, telefonáljak, hogy küldjenek még kacsát. Öt kilométerrôl engedték a kacsákat, azok meg arra a tóra szálltak le. Végül is százhúszat szedtek le talán két óra alatt.
Itt fakadtam ki: ha íjjal el tudna találni egyet, talán engedném, hogy megegye.
Dehát ezek a kacsák arra vannak. Arra tenyésztik ôket. Ha a fagyig nem lôjük ki ôket, elviszik ôket a vadkacsák. Afrikába, vagy mittudomén.
Nem vártam meg, hogy végigmondja, kimondtam, amit gondoltam: ez ölés vákumcsomagolva. Micsoda ostoba luxus! Költözzetek ki valahova az egész idényre! Vágjatok tüzifát magatoknak és gyújtsátok meg minden reggel egy szál gyufával! Vessetek tôrt! Lessétek meg ôket! Legyél éhes! Ülj a lovadra, és kapd el a vaddisznót pikával! Döfd le! Érezd, ahogy a húsába hatol a vasad! Aztán megeheted, de elôtte érezz tiszteletet! Köszönd meg Istennek az életedért végetérô életet! Lôjj szarvast íjjal! Ha sikerül egy lövéssel lefektetned, megérdemled! Az vadászat! Amúgy meg edd a boltit, úgyis mindegy, biztos a kacsákat is nyomatják antibiotikummal! Legalább nem pazarolod a sörétet!
Nem szólt kiment. Egész este méltatlankodva cipelte körbe a hasát és a szokásos két hosszát sem úszta le, csak pofázott. Szerintem mindenkinek elmondta, hogy nem vagyok normális.
Persze én meg leúsztam kétezret harminchét perc alatt és az utóbbi két hónapban nem kívántam húst, ezért egyáltalán nem ettem ma sem halott állatot, és biciklizek autó helyett, és olvasok tévé helyett és minden hétvégén kirándulni viszem a gyerekem és ettôl jó fej vagyok és nem vadász, hanem felvilágosult, növénytermesztéssel, meg maratonfutással meg távúszással szabadidôt eltöltô urbánliberál izé, pedig a faszt. Én is csak egy mocskos, rohadt gyilkos vagyok, annak születtem, és az is maradok hogy az isten rohasztott volna bele anyám méhébe.
„Rügypattanáskor aztán megváltozik minden. Esténként körbekerékpározom a várost, járom a kocsmákat az én gyönyörű biciklimen. A szerelmem egy korábbi embere nagyapjáé volt ez a bicikli, igazi alföldi parasztbicikli, kopott fekete, szép, krómozott, íves kormánnyal. Kontrás csupán, az elsőféke régen elromlott, de az elsőfék csudaszép, krómos, hajlított pálcája ott fityeg azért a jobb kezemnél. Nincs az a pénz, hogy megváljak attól a mívesen hajlított pálcától. Bélabácsinak hívom azt a biciklit, mert egy igazi férfi ez a kerékpár, nem vitás. Óvatosan kell hajtani, mert szalajt kicsit, de ha belendült, szalad mint a szél. Mint a szél, ami befúj cipzáras melegítőfölsőm alá, amiben ilyenkor járok. Le nem veszem sehol magamról ezt a fölsőt, úgy szeretem, szinte én vagyok ez a fölső magam. Ebben beszélek harsányan, vidáman a barátaimnak, ebben pikádózok és ebben billiárdozok is, legfeljebb a cipzárját húzom le néha, ha nagyon meleg és füstös a kocsma, vagy ha egy-egy szép lányt táncba viszek a vurlitzer előtt. Aztán éjszaka énekelve tekerek hazafelé Bélabácsin és kurjongatok és nagyokat nevetek nem is a sörtől, inkább a visszatért melegtől boldogan, örömmel telve, amiért újra váltakozó, vissza- visszatérő illatok ritmusa lett a levegő.”
Na mondom, itt a jó idő, hát, mondom, nem kell már annyira fűteni, jó lesz, mert fogyóban volt már nagyon a fám. Hát mondom, lemegyek a faluba, nem voltam éppenséggel a múltkori nagy hó óta, megiszom egy sört vagy fröccsöt, mittudomén. Na éppencsak leérek, hát jön az országos haverom, az Istók. Aszondja, hát te Nátán nem voltál a múltkori nagy hó óta, színedet se látni itt. Mondom éppenséggel jöttem volna, de olyan hó volt, örültem, hogy tudom fűteni a kályhámat éppenséggel, nemhogy még gyűjjek is abban a mellig érő hóban. Meg hát éppenséggel volt is fent borom, minek mentem volna. Na szó mint száz, mentünk együtt Istókkal, hogy igyunk meg egy fröccsöt vagy kettőt éppenséggel. Ott a kocsmában meg te! Ott az összes haver, mind örül, mondja, hogy Nátán, hát mióta nem láttunk te Nátán, mit iszol, mondjad hát! Fröccs, vagy tisztán? Vagy sör? Hát mondok, éppenséggel mindegy is nekem. No de Istók karonfogott, azt vitt is a géphez. Hogy éppenséggel, aki ilyen rég volt lent a faluban, annak próbára kell tennie a szerencséjét, mert aztán ki tudja, még akár nyerhetsz is. De én akkor mondtam, hogy az italt ugyan elfogadom köszönettel éppenséggel, de gépelni nem fogok az egyszer már biztos, bocsánat elnézést, mert minden gépben egy borzalmas fehérnép lakik, büdösszájú, hullóhajú retkes szörnyeteg, csak a pinája, az édes egyedül éppenséggel. És ha beledobsz egy pénzt, hát onnan rabul ejt, mintha csak szívná, szívná azzal a tündér pinájával a fütykösödet és nem eresztené soha de soha többé, hogy a gerincoszlopodból szívja fel magába a velőt, mint az a porszívógép, amiről meséltek a faluban, hogy ügynöktől lehet csak venni és olyan drága, hogy hujjujjuj! Na úgy éppenséggel.
Ezt így elmondtam, mire Istók aszondja: na Nátán, téged aztán jól megbaszott az a fene hó ott fönn a hegyen.
Hát, mondok. Ha megbaszott megbaszott, én akkor se gépelek.
Szóval Bojár nehéz eset. Így mondjták egész életében, a gyerekkorától fogva azt, amiről ő azt gondolta, összeesküdött ellene az egész aljas, hányaveti, a felszínesség pestisében fetrengő világ. Hova lett mindaz a szép, ami megmozgatja egy éledő, ébredő gyermek virágozni kész fantáziáját? Hát büntethető az az oktalan kisfiú, aki meglesi az óvására felfogadott fehérszemélyeket miközben öltöznek? Hiszen a kíváncsiság vezérli a gyermek lábát minden lépésben. Bántásra érdemes az a gyermek, aki esetleg eldugja az óvó hölgyek utcai ruházatát a takarítószerek közé? Hisz nem a tréfa az, mely a totyogó éretlen kis tudatát érett gyermekké teszi, nem tréfában pallérozódik-e az értelem?
“Sok pénz van, de az a pénz nincs, amiért én ezt megcsinálom.”
Néha nem csak azt szeretném tudni, kit ismerhetek, hanem azt is, vajon kit ismerhet az, akit ismerhetek.
Ketten vannak, csukott szemmel fordulnak a napnak, hátukkal támasztják a falat, úgy lélegzik cigarettájuk füstjét. Szemhéjuk remegve jelzi a forró ragyogásban szívott dohány luxusának kéjét.
– Mint Hans Castorp saját szobája kényelmes teraszán minden ebéd után, az jut eszembe mindig, ha így élvezem az újra kitörő meleget – mondja az egyik.
– Hans Castorp egy hülye lúzer volt, ezt mindenki tudja – így a másik.
– Hát nem ezért szeretjük épp? – száll vitába a másik. – Hát nem pont ez az, amitől igazán megértjük milyen erős egy olyan helyen az áldott, gyógyító levegő?
– Csak úgy mondtam na. Mondjuk, hogy pontosításképp. Nem vitából.
– És azt is megjegyezném bazmeg, hogy úgy volt, most választékosak és finoman emelkedettek leszünk. Erre te lúzerezel itt nekem bazmeg. Elrontottad.
– Bocsánat.
– Nincs bocsánat bazmeg. Rossz ízű lett a cigim is bazmeg.
– Jól van bazemg üssé meg.
– Kussoljál. Kezdjük előről. Adj egy cigit. Csukd be a szemed! Tüzet is adjál!
Volt két tizenéves tegnap a hegyen. A Sas-hegyen, ahol sok sas lakik. Jöttek fölfelé a szikkadt sárt tapodva. A fiú ment elől, egy nejlonszatyor volt a kezében, átlátszott a szatyron a kóla meg az olcsó bor. A lány ment a fiú mögött, az ő kezében egy kosárlabda volt. Pufidzsekit viselt, rossz volt nézni a meleg napsütésben. Mindkettejükön melegítőnadrág volt. Biztos valami edzésről vagy meccsről lógtak el. A fiú nadrágja le volt csúszva a feneke közepéig, kilógott a fekete alsógatyája. Teljesen részeg volt és folyamatosan beszélt, a lány meg megállás nélkül nevetett rajta. Csak a hegy feléig mentek fel a bozótos részen, ott leültek egy kis füves részre. Amikor visszafelé jöttünk, a fiún már nem volt felső, de a térdig letolt nadrágját is azelőtt rángatta vissza magára, hogy odaértünk volna. Húszévesek vagyunk! kiabált ránk amikor melléjük értünk. Fehér volt a felsőteste, halottfehér, látszott rajta a hosszú tél. Semmi sem áll tőlem távolabb, mint a magamutogatás! tette hozzá továbbra is kiabálva. A lány nevetett.
Mekkora lett az ég. Ez a csiga még nem ébredt fel. Körbeléptem ezt a kavicsot. Hideg azért még ez a kő, de ha nagyon sokat ülnék rajta, melegebb lenne kicsit. Engedjük közelebb a napocskát a bőrömhöz, olyan meleg a kabátom. Rügyös? Teli lett rüggyel a télen? Még mérgesek ezek a bokrok azért, nem? Szúrni akarnak az ágaikkal. A fű miért nem zöld most? Olyan, mintha hó lenne rajta? Biztos azt hiszi, még hó van. Olyan, mintha a melegbe nem lenne levegő az égben és ezért látszik olyan jól a Duna túlpartja. És akkor ez már a nyár része? A nyár részének az eleje.
zsempet 