hommage á Updike bácsi

by lucia

Ma átjött T barátnônk, aki amúgy Linzben van még a következô félévben is, de most hazajött szigorlatozni. A hátunkra vettük a báránybôröket, fel-alá négykézlábaltunk és közben jó hangosan bégettünk, hogy mi vagyunk a barikák, amíg Á (a fiam), annyira be nem lelkesült, hogy mindenkit megharapott. Akkor ô lett a törzs varázslója, aki állatbôrökben jár, meg fejdísze van (megkapta a sapkámat) és majdnem egy másodpercig varázsló is lett, kihúzta magát és egészen varázslós arcot kezdett vágni. Aztán persze ledobta a báránybôröket. Megtanítottuk T-t hokiütôzni is, ami abból áll, hogy egy filctoll segítségével egymásnak gurítjuk a különbözô nyilvános helyeken levô automatákból kikuncsorgott kis gumilabdák tömkelegét. De rendesen ám, egymás után. Ráadásul néha még a sorrend is számít, hogy tényleg oda kelljen figyelni, mert különben jön az égi dörgedelem: APAAA!
Aztán sátrat csináltunk takarókból, az is nagyon jó volt, majd hosszan próbálgattuk kimondani azt a szót, hogy „kuckó” de mindig valami olyasmi kerekedett belôle, hogy „cukkó”. Errôl eszünkbe jutott a cukor és a rágó, és többször is elhangzott a felszólítás, hogy „Jágót kéjek”, illetve „Jágót enni kell.” Mondtam is Ának, hogy a Jágó, az egy bácsi. Egy gonosz bácsi. Nem vesszük a szánkba.
Mindeközben idôrôl idôre táncolni kellett a Monsoon Wedding zenéjére, ami ma került hozzánk és valahogy bejön Ának.
Aztán tejbegrízt vacsiztunk kakaóporral, aminek szerintem Gy és én jobban örültünk mint a gyermek, majd fürcsi (füjcsi), fogmosás, és három lapozásnyi meseolvasás után ajulás szerû álom következett. Következett, ez volt a ma este szava. T mondta valamire, Á megértette, és fel is kapta, mint tollpihét a szél. Jágót megettük, Á a ropit rejtô bútordarabra mutatva így szólt: „Jopi következik.” És ezen mindnyájan jót derültünk.
T amúgy jól van, csak félrekefélt odakint egy kicsit, de volt a látónál, aki azt mondta, hogy az illetô a gyökércsakrájánál magához láncolta (milyen szép megfogalmazás nem?), és megpróbálkozott a szívcsakrájával is, de az a T barátjáé. Mondtam T-nek, hogy ez biztos azért van, mert a szívcsakra környékén nem talált lyukat a csábító, szemben a gyökérrel, ami a nôknél ugye maga egy lyuk. Amúgy a csábitó nyáron feleségül vesz egy amerikai kisgyerekes anyát a zöldkártyáért, többek között ezért is reménytelen a dolog. Egyrészt arra gondoltam, hogy azért gyönyörû, ahogy a templom, a párt alapszervezet és Freud után most az ezotéria jön sorra, másrészt meg azt mondtam T-nek, hogy be is cseszne, ha huszonöt évesen néha nem láncolná a gyökércsakráját ehhez vagy ahhoz, aki nem a hivatalos faszija. Aki mellesleg pszichológus, „kenyérre lehet kenni a hátán” és még hazudni sem kell neki ráadásul ô is jónéhány gyökércsakrát meggusztált T-én kívül az elmúlt majd három évben mióta együtt vannak (és szakmai ártalom: gyönyörû indoklásokat tud kieszelni a kalandokhoz. Biztos ô is szokott magyarázni ilyenkor a csakrákról is). Ez van. A férfiak férfiak, a nôk meg nôk. Egy ideig. Mondtam is T-nek, hogy kíváncsi leszek én mikor kezdek megint vágyakozni a csajozásra, hogy aztán ritkán, és csak aludni járjak haza mint valami bagzó kandúr.

Advertisements