by zsempet

Nem az iroda vagy, nem a kocsi, nem a gyerek, nem a bocsi, amit ha véletlenül hozzáérsz egy kolléganőd kerek melléhez – mondasz.

Nem te vagy a vágy a gyomrodban, nem te válogatsz a boltban, nem te sírod el magad, ha gond van.

Nem téged csalt meg, nem veled csalt, nem téged gyűlöl, nem te gyűlölöd. Nem a te anyád, nem a te apád, nem te eteted a végén, és nem téged pelenkázott, annak idején.

Nem vagy benne a fában, a széken ülésben, a sóhajban, a mozdulatban, nem te vagy a gondolatban, és nem te vagy sikeres gondolatban. Nem te vagy a fontos, nem te vagy jelentéktelen. Nem vagy a szenvedés sem.

Olyan, mintha sorbanállnának a gondolatok a fejemben, pedig nincsen sor, nincs a fejemnek belseje, és a gondolatokra még azt sem lehet rámondani, hogy azok, amik, mert az a szó, hogy azok, nekilendül, és a semmin átszaladva a kábetűvel beleütközik a szembefalba, és leveri egy kis részen a vakolatot, és aztán anyám lebasz, kisseprűvel fel kell szedni a port, és egy régi, színes plakát takarja majd az egészet.

by zsempet

Jó lenne tudni úszva aludni, menve jönni, jőve lőni, lőve látni, látva lenni. Beküldeni magát előre az embernek, hogy adjon oda neki mindent, amire csak emlékszik és küldje ki az állatot, lenyugtatni a vadat, csapdába kergetni a madarat, hallgatni csiccsegést arany pálcák mögül. Meghajtogatni ezt a képet rozspapírból, és felgyújtani a semmibe. Kivágni egy fát, kijelölni és kitörölni egy verset, megcsinálni mindent, ami a szabaduláshoz kell, körbenézve látni, hogy már régen kint vagyok.

by zsempet

Napok óta az jár a fejemben, ahogy tizenöt évesen dühös voltam a világra télen a zokni nélkül felvett magasszárú téli cipőmbe tűrődő pizsamagatyámban zsugorodó fütyimmel a rohadó családi házunk mellett rohadó sufninak használt kisházban, miközben dobáltam a papírdobozokat, amiket a szüleim három éve nem voltak képesek kipakolni a költözés után.
Aztán feltűnt a vízvezeték-szerelő, és én azt mondtam, hogy maga a vízvezeték-szerelő? Menjen be a házba, mindjárt megmondják, mit kell csinálni! És dobáltam tovább a papírdobozokat dühösen és csak a szemem sarkából láttam, ahogy csodálkozva felhúzza a szemöldökét, hogy egy gyerek hogyan lehet ennyire köcsög, a szemem másik sarkából meg láttam, ahogy az egyik doboz mögül feltűnik a szétfagyott csap és alatta a szétázott ruhásdobozok, amiket összetart a megfagyott jég, a szétmállott dobozból kandikál az ing kockája, de a jég üvege mögött, mintha follpackba lenne csomagolva.
És megfogtam azt a dobozt is és átkúrtam a kisházon át a többi odadobált cuccra és csörrent a ruháról és mállott barna dobozpapírról letörő jéghártya, és kiszabadítottam azt a kurva csapot és besiettem, mert már viszketett, úgy fázott a combom belül.