Megteltem aznap este zenével meg az örömmel, amit egy kevés sör meg egy csomó jó szó adhat. Könnyű lábbal láttam a lépéseimet az éjszakai sötétben, ahol csak a zaj mutatta merre kell mennem. A szentjánosbogár bevilágította maga körül azt a pár fűszálat, amik alatt lapult. Odahajoltam, mire eloltotta magát, ezért arrébb térdeltem és megvártam, hogy újra kivilágítson.
– Szevasz bogár – mondtam. – Csak azt akarom mondani, hogy tökre tudom, milyen neked. Normálisan én is világítok, csak nem a seggemmel – itt nevettem kicsit a viccemen. – Én máshogy világítok, na. És azt akarom mondani, hogy szerintem ne oltsd el magad sose. Ha jót akarsz.
– Jó, persze – válaszolta, amitől annyira meglepődtem, hogy egy pillanatra nem vettem levegőt. – Csak tudod, mint amúgy szerintem te is, néha én is csak beszükülök és keresem a kifogásokat. De az az igazság, hogy a jobb féltekémmel egyértelműen érzem, hogy világítani jó. Csak néha elfeledkezek arról, hogy az igazi impulzusaimat kövessem és csak úgy vagyok. Mintha nem szeretném magam eléggé, érted. Meg néha, ha olyan van, akkor túl sokat iszom. De mondjuk ezt nem mondanám igazi problémának. Szerencsére a családomban senki nem volt alkoholista, szóval a hajlam hiányzik belőlem ahhoz, hogy ebből igazi gond legyen. Csak néha kicsit elhagyom magam. Érted. Hát így.
És ezzel éreztette a szentjánosbogár, hogy tulajdonképpen ő most akár menne is tovább.
– Értem haver – mondtam neki. – Tökre értem. Na jól van, jó volt dumálni. Cső.
– Cső – mondta és ahogy felálltam, sokkal erősebben kezdett világítani. Azt gondoltam, magának való, beképzelt pöcs.
