by zsempet

Reggel fűtünk be mindig, mert éjszakára jó, ha hűvösebb van egy kicsit, a férjem kevésbé horkol a hidegben, a hentesnél sem véletlenül tartják jégen a húst.
Ebédidődig könnyen elmegy az idő, mert elolvassuk az újságot, megisszuk a kávét és közben ülünk a nyitott kályhaajtóban, én a kisebb sámlin, a férjem a nagyobbikon, és nézzük a tüzet, érezzük a melegét az arcunkon, a férjem azt mondja, ez a mi kvarclámpánk.
A macska is reggelizik, aztán beül az ölünkbe, a férjem vakargatja, én simogatom, felváltva ül egyikőnktől a másikunkhoz, és mindkettőnknél alszik egy kicsit, amíg át nem melegszik a doboza a kályha alatt, ahol egész nap fekszik, és csak néha emeli fel a fejét.
Ebéd után már nehezebben megy az idő, én a madarakat nézem, a férjem rendezget, takarítgat, a könyveit pakolja, a port törli.
Nézzük, ahogy lassan sötétedik. Én szeretem megvárni, amíg majdnem teljesen sötét lesz, beengedem a szürkeséget, és aztán vágom szét egy kapcsolóval, a férjem szeret már korán nagy fényt csinálni, hogy a sötét a közelünkbe se érjen. Ezt is úgy csináljuk, ahogy a macska a simogatást, egyik nap megvárjuk, hogy már ne is lássuk a betűket, másik nap világítunk.
Aztán meghozzák a vacsorát, mindig ugyanaz, valami második, levest nem ettünk hónapok óta. Nem szabad odanéznünk, amikor jönnek, és hangosan kell számolnunk kétszázig, ha hallottuk a koppintást.
Én ülök a kályha mellett, a férjem velem szemben, oldalt pedig a macska. Felváltva adjuk neki a falatokat, nem szabad túl sósat, mondja a férjem, mert beteg lesz a veséje, valószínűleg így is beteg, a macskák vesebajban pusztulnak el, már amelyiket nem üti el az autó.
Az asztalra tesszük a falatot az orra elé, megszagolja, a mancsával megfogja és leteszi a székre, és ott eszi meg, csámcsog. Megvárjuk, amíg újra megjelenik a feje az asztal széle fölött, és csak akkor törünk újabb falatot neki. Amíg a szemével követi a mozdulatainkat, tudjuk, hogy éhes.
Vacsora után kezd hűvösebb lenni. Még egy órát világíthatunk. Közben egyre megyünk össze. Amikor még elég nagyok vagyunk, hogy be tudjunk mászni, de már elég kicsik, hogy jól elférjünk, bemegyünk a macskához a dobozba a kályha alá.

by zsempet

Inkognitó ablakot nyitok a szövegnek egy kontrol kommand ennel, ami amúgy matekpélda, de mindegy, nincs megoldása, ami direkt jó, mert az inkognitó ablakba írt szöveget amúgy is mindenki írta, csak én nem, kinemderülés, letagadhatóság.
Csak egy árulkodó pontosvessző leplezhetne le. Vagy egy bizonyos helyen otthagyott kettőspont. De ezt itt most gumikesztyűben gépelem.

(2020 késő tavaszán egy budai utcában lassan elment mellettem egy autó. Meleg volt, de felhúzott ablakok mögött ült benne egy négytagú család, apa, anya, és a két gyerek. Mindnyájan maszkot viseltek az orruk alatt. Mindnyájan kék gumikesztyűben voltak. Lassan mentek, mondom, felhúzott ablakkal. A nő rosszallóan nézett az orra alá húzott maszk fölül, és közben kézfertőtlenítővel tisztogatta a kesztyűs kezét.)

Nem hagyok DNS nyomot.

by zsempet

Egész délután az járt a fejemben, hogy a polc alatt betűkupacok voltak, mert vasárnapra nudizást beszéltek meg a könyvek, de hamarabb hazajöttünk, ezért csak arra maradt idejük, hogy gyorsan visszabújjanak a borítóikba, mintha mi sem történt volna.
Bugyi- és zokni alakú bekezdéseket képzeltem, meg atlétatrikó alakúakat. Arról szólt mindegyik, hogy milyen érzés először minden ruha nélkül belépkedni a vízbe.

by zsempet

Minden szívószálról a Duna jut az eszébe a nyáron, amikor annyira kiszáradt, hogy mindkét oldalon ugyanolyan széles volt a homok, mint középen a víz. Sokan el is indultak, hogy átkeljenek gyalog, de meghalt mind, mint amikor az eltévedt poloskát belemossuk a zuhannyal a lefolyóba, és utána megszagoljuk a kádat. Szóval lehet, hogy nem is haltak meg, hanem csak kijöttek valahol a szennyvíztelepen, ahova lehúzza magát a világ. Kortyol, és arra gondol, hogy szinte meg lehetett fogni két kézzel azt a Dunát akkor. És arra, hogy honnan vettek ezek ilyen szívószált?

by zsempet

Hol is tartottam?
És milyen is volt az a tartás? Az én – elbeszélek, én stb – tartásom? A plié-relevé? Hogy állt a tütü? És hogy áll most?
A helyszín például változott. Épp vonat megy el a Duna túloldalán. Néha azt hiszem, hogy a fülem zúg, olyankor ellenőrzöm a menetrendet, és ha nincs járat, gyorsan eldöntöm, hogy meggyőzöm-e magam a tehervonatról, vagy átadom magam a halál elkerülhetetlensége felett érzett pár percnyi aggodalomnak.
Nem logikázok sokat: Fülzúgás egyenlő halál.
Halál, vagy tehervonat?
Oké, de előbb egy kis tehervonat.

home office

by zsempet

– Nem, egy kicsit jobban előre a lábat – mondja laptopom kedvesen megrovó hangon, mintha egy óvodai foglalkozáson lenne és azt szeretné, hogy a gyerekeknek ne legyen negatív emlékük vele kapcsolatban –, és innen húzd fel egy, lassan vissza és kettő. Három. – Elviselhetetlenül lassan számol, miközben én arra gondolok, hogy remélem, nem látszik, ahogy remeg a combom és a fejem is, ahogy a felsőtestemet a magasban tartom, miközben ügyelek rá, hogy ne húzzam a nyakam, a könyököm oldalra mutasson, amit szintén gyakran kér tőlem a laptop.

– Négy, öt és hat – itt egy kis feszült szünet –, hét, nyolc, még kettő – újabb szünet –, kettő, egy.

Leengedem a fejem és a lábam. Olyan, mintha egy egy négyzetméteres tenyerű, végtelenül gyengéd nő tetőtől talpig végigsimogatna. Sóhajtok egy nagyot.

– Na most, gyere fel még egyszer – mondja a laptop. Feljövök. – Így – mondja a laptop elismerően. – És most – mondja, és én arra gondolok, hogy MONDJAD MÁR BASZD MEG! – gyere kicsiket! – És pattogósan folytatja:

– Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc – és én jövök kicsiket, vagyis tulajdonképpen rángok, mintha egy elektromos sokkoló lenne a hasamra ragasztva, és egy kétéves gyerek nyomkodná a gombját az ecc-pecc, kimehetsz ritmusára.

Közben a szomszéd erkélyen köhög a szomszéd.

A szomszéd hetek óta hallgatja az online pilátesz óráimat. Valószínűleg a többi szomszéd is figyeli őket, mert amióta jobb idő van, nyitott erkélyajtónál csinálom. Ilyenkor a harsonás sem szokott gyakorolni a ferdén szembe épület földszintjén. Amit amúgy én szoktam hallgatni.

A házunkban lakó néni lánya hegedűs. Azt mondta, neki videókat kell beküldenie a karnagynak arról, ahogy gyakorol. Zenész HO-ban.

– Kilenc, és tíz – mondja a laptopom. Megint leengedek, mint egy lufi. – Szép – mondja, és én büszke vagyok magamra. Arra gondolok, hogy vajon mennyi lehet még vissza az órából. – Na most feküdj hasra.

Lassan áramlik be a fűszag.

Ez a szomszéd első cigije, így dél és egy között. Még kettő lesz estig, de ha bulis nap van, akkor sötétedés után folyamatosan jön a szag, és a falon át az artikulálatlan, kiabáló röhögés. Meg néha a dobolás.

Amúgy a szomszéd állandóan köhög. Az az elméletünk, hogy tébécés, azért nem dolgozik, és aggódunk érte, hogy el ne kapja a vírust, mert biztosan veszélyeztetett. A barátnője tartja el, aki minden reggel hétkor indul dolgozni, és minden reggel hétkor hagyja nagyon hangosan becsapódni a kertkaput.

Amikor üvöltöznek egymással, akkor a lány mindig sírni kezd. Néha zokogva elrohan.

– Rakd a csuklód alá a hengered – mondja a laptop, és én oldalra fordulva megfogom a könnyű SMR hengeremet, és beteszem a csuklóm alá.  Amikor kiderült, hogy van ilyen hengerem, gyanúsan boldog lett a piláteszoktatóm. Sokszor gondolok arra, hogy titokban kellett volna tartani ezt a hengert. A fejem engedelmesen a természetellenes pózban tartom, vagyis az orrnyergemet szorítom a jógaszőnyegre. – Jó, nyakad egyenes, orrod a talajon – mondja azért a biztonság kedvéért. – És gyere fel!

A fölöttünk levő lakás most üres, de egy-két órán belül megjönnek.

Egy hatvanas, ősz haját copfban hordó ilyen ex-rocknroll férfi és egy késő negyvenes nő jár oda. A férfinak lerobbant X ötöse, a nőnek egy rongyosra hordott kis Suzukija van. Mindig szabálytalanul parkolnak a lehető legközelebb a házhoz. A nő mindig tökéletes magassarkúban és kosztümben van. Érkezés után halljuk, ahogy kopog a magassarkúja a fejünk fölött, nagyjából tíz lépésnyit. Kinyitja az erkélyajtót, visszamegy a nappalin át a hálóhoz, ott leveszi a cipőjét, és két percen belül már halljuk is, ahogy a copfos csávó kúrja, ő pedig biztatóan nyögdécsel neki. Néha hatalmas orgazmusa van. Olyankor örülünk a sikerüknek. Néha a nyögdécselés elúszik, elhal, hátrahúzódik, mint apálykor az óceán a parti homokról. Azt se szoktuk kudarcnak ítélni.

Ezt hetente átlag négyszer csinálják. Évek óta idejárnak. Sokáig egyértelmű volt számunkra, hogy szeretők, de nemrég láttam őket együtt az utcában a majdnem teljesen felnőtt gyerekeikkel a házuk előtt. Házaspár. Nem akarják zavarni a gyerekeket.

– Ne így gyere, hanem hajlított könyökkel! – mondja a laptopban a pilátesztanárom. – És a fejed legyen egyenes. Ne emeld az állad!

Lenézek a jógamatracra. Orron át beszívom a fűszagot. Szájon át ki.

Az erkélyajtón bejön a macska.

Mindjárt rá fog ülni a billentyűzetre.

Egy év múlva

by zsempet

A nemtudomhányadik napon rájöttünk, hogy jó.

Még talán az is eszünkbe jutott, hogy eddig miért nem így csináltuk.

A családtagok rájöttek, hogy mindent meg lehet beszélni, ha az ember őszinte és összeszedi magát, hogy egy kicsit kevésbé féljen.

A szülők rájöttek, hogy nem az a dolguk, hogy szórakoztassák a gyereküket, elég, ha feladatokat és egyszerű szabályokat adnak nekik.

Az otthoni munkavégzők rájöttek, hogy mennyivel jobb igazán koncentrálni arra, amit csinálnak.

A távolból mítingelők rájöttek, milyen jó csak arra figyelni, amit mond a másik.

Mindenki rájött, hogy eddig a munkahelyén a leginkább megfeleléskényszeres és teljesítményfüggő kollégák elvárásaihoz igazodott az egész szervezet.

Rájöttünk, hogy mindenki sokkal jobban dolgozik, ha nem érzi a munkahelye áldozatának magát.

A munka nélkül maradók rájöttek, hogy bármit megtanulhatnak.

Rájöttünk, hogy a munkájukat elvesztők támogatásával, empatikus segítésével és képzésével megváltoztathatjuk a jövőnket.

A fizikai munkások rájöttek, hogy mennyire értékes, amit csinálnak.

Rájöttünk, hogy a tanárok milyen fontosak, és milyen fontos lenne, ha annyi pénzt keresnének, hogy ne érezzék megalázva magukat.

Rájöttünk, hogy az orvosok és az ápolók milyen fontosak, és milyen fontos lenne, hogy annyi pénzt kaphassanak, hogy ne legyen anyagi gondjuk.

Rájöttünk, milyen jó lenne, ha mindenki annyi pénzt keresne, amennyivel nem kell azon szorongania, hogy megengedheti-e magának az alapvető dolgokat.

Rájöttünk, milyen jó lenne nem mindent fillérekért rabszolgákkal előállítatni a világ túlsó felén, hanem rendesen megfizetni szakembereket.

Rájöttünk, milyen jó lenne évekig használni jó minőségű tárgyakat.

Rájöttünk, hogy nem is annyira fontos a pénz.

A gazdagok rájöttek, hogy a tárgyaik csak tárgyak, a házaik csak épületek, az élményeik csak események az életükben. Ugyanolyan sebezhetőek, mint bárki.

A cégtulajdonosok rájöttek, hogy sokkal lassabban, sokkal kevesebbre is vágyhatnak. Csak ők gondolták magukat ügyetlennek vagy gyengének, ha nem gazdagodtak villámgyorsan.

Rájöttünk, hogy figyelemmel, empatikusan kellene segíteni a szegényeken.

Hogy nagyobb hozzájárulást kellene kérni a gazdagoktól.

Rájöttünk, hogy mennyivel jobb lenne nem kiemelkedni akarni a többiek közül, hanem segíteni nekik, hogy olyanokká válhassanak, akik között mi is jobban érezzük magunk.

Rájöttünk, mennyivel megfontoltabbak, tisztábbak és figyelmesebbek lehetünk ezután.

Rájöttünk, mekkora hülyeség volt betegen bejárni dolgozni.

Rájöttünk, hogy sokkal kevesebb is elég, hogy jól érezzük magunkat.

Rájöttünk, hogy nem kell repülővel messzire utazni a kikapcsolódáshoz.

Rájöttünk, hogy nem kell mindenhova személyesen elmennünk, és lehetne kevesebbet autóznunk.

Rájöttünk, milyen egyszerű lenne megmenekülnünk attól, hogy pár évtizeden belül kihaljon a fajunk a tönkrement klíma miatt.

Lelepleződött, hogy mennyire kapzsik és hataloméhesek a politikusaink, akiknek semmit se számít a szavazóik élete, viszont mindennél fontosabb nekik, hogy győzhessenek.

Rájöttünk, mennyire birkák voltunk azelőtt.

 

És aztán az egészet elfelejtettük két hét alatt.

by zsempet

Kihagytam a nyarat, de belőttem a gólt magamnak, aztán körbecsúsztam a térdemen az egész pályán, úgy kértem, hogy nehogy megszánjon bárki, mert baj lesz.
Micsoda helyzet! Micsoda gól! – ez valami rádióból szólt, és emlékszem, furcsa volt magamról élőben hallani, arra gondoltam, jó lenne megkapni a kazit.
Megírtam valamit, meg is fogom mutatni, csak még nincs kész.

Ha lenne egy homokozóm, most már csak egy kupac lenne benne a vár, amibe a mecsboxaimat és a katonáimat is beraktam, és minden barátom nálam volt két napig. De homok lenne, és benne lenne.

by zsempet

Anyósomék németek, jönnek tíz napra látogatóba. Két hétig az álomhajót fogom nézni. A férjem rendmániás, de engem nem zavar vele.
Anyósomék jönnek, németek két hétre. A férjem gyerekkora óta ugyanazt a müzlit reggelizi. Jobban ismeri a tisztítószereket, mint én.

Az a müzli a kedvence.
Két hétig anyósomék. Jönnek. A zenés műsorokat is szeretik, olyankor táncolnak a tévé előtt. Félretolják a bútort.
A férjem intézi a mosást.
Amúgy magyarok, csak nyolcszáz kilométerre élnek.

Évente egyszer ki lehet őket bírni.
Rendes vagyok, csütörtöktől főzök. Csak szabira nem tudok elmenni, mert mindenki megbetegedett.
Anyósom úgy táncol a tévé előtt, mint egy pingvin. Az apósom meg egy fóka.
Amúgy én nem nézek tévét.

by zsempet

A park műtavában
felizgulnak a pontyok
egy kiflimorzsámra.

Innen nézve vizen járok,
a cápa vagyok
a pontyok tropikáriumában.

Tátott szájjal nézik
ahogy táplálkozik az élővilág
csodája.

Kár, hogy nem halat eszem.