zsempet

Azok ott hattyúk?

Month: February, 2012

by lucia

Ha egy pillanatra megállok, olyan minden mintha egy film lenne. Mennek az autók a napsütésben, mászkálnak az emberek, valaki kávét főz tőlem balra, szól a zene. Én meg itt ülök és láthatóan megálltam egy pillanatra.

Advertisements

by lucia

Vannak emberek, akik az egész életüket így élik. Ezt mondogattam magamnak abban a pár napban, amit taxikban, repülőkben, hotelekben és mítingrúmokban töltöttem.
A római taxis biztosan átvert vagy tizenöt euróval, a müncheni hotelben volt a legnagyobb a szoba, Rómában volt a legjobb az étel. Meg a zágrábi sztékes helyen.
Gyakorlatilag senki sem utazik a saját pénzén. A légitársaságok legnagyobb ügyfelei különböző cégek marketing-, IT-, pénzügyi- és egyébb osztályai. Viszont soha senki nem intéz el semmit egy ilyen üzlezti úton. Nem történik sem munka, sem érdemi megbeszélés. Smúzolás történik, de az is bénázva. Igazából önteltség történik és fontoskodás. Én Most Céges Úton Vagyok – ezt karikázzák a kis húzós bőröndök kerekei a repterek műkövén. Eszement pénz- és energiapocsékolás. És mindez olyan körülmények között, ami egy kicsit is érzékenyebb ember számára rosszabb mint a halál. De büszkén minderre, magát rendkívül fontosnak érezve.

by lucia

Úgy siklik bennem a lélegzet, mint egy kard a hüvelyében.

by lucia

Van egy kastély Rómában egy parkban. Kisebb fajta, talán valami bíboroska építtette amikor egy rövid ideig azt gondolta annyira jól megy neki, hogy még a pápaság is szóba jöhet. Mondjuk minden bíboros ezt gondolhatta akkoriban a tizenhetedik század második felében, amikor ez a kastély épülhetett. Nem is biztos, hogy a kastély a jó szó, inkább amolyan villa ez.
Egy dombtetőn áll, valószínűleg csak a véletlen szerencse az oka, hogy nem épült be körülötte minden. Rómában így első, felületes ránézésre elég sok mindennek a véletlen szerencse az oka.
A villa most étterem. Három emeletén vannak asztalok, mi a legfelsőn ülünk, szép a kilátás a kivilágított Szent Péter bazilikára, és nem messze az angyalvárra. Az asztalnál ül két magyar, két cseh, két orosz, egy francia és egy osztrák. Mindnyájuk közül az angolnak van a legtöbb hatalma, ő konkrétan világhíres is hála tudásának, bár valószínűleg a francia többet keres – ő Oroszországban dolgozik.
– Brightontól nem messze lakom – meséli az angol. – Napi öt órát vonatozom. Ez az én időm.
– Dehát az rengeteg! – szörnyülködnek a többiek.
– Igen, sok, de ki lehet használni. Tavaly írtam egy regényt a vonaton. Nemrég adták ki.
– Miről szól? – kérdezi az egyik magyar.
– A szerelemről – válaszolja az angol mosolyogva.
– Ez nagyon jó! – reagál a magyar. – Tudod nálunk, Kelet–Európában teljesen elképzelhetetlen, hogy egy olyan ember, akinek a titulusa igazgató, ne autóval járjon.
– Jézusom! Belehalnék – szól az angol.
– Igen, de nálunk tök koszosak a vonatok! – szól a másik magyar.
– Pfú! Nálunk is! Rettenetesen! – vágja rá szintén szintén szörnyülködve az angol.
Esznek tovább.
– És nálatok hogy alakulnak a bevételek az első negyedévben? – fordul a cseh az oroszhoz, épp mikor kezdene kellemetlen lenni a csend.

by lucia

Már megint síelek. A Gábor azt mondta ma reggel, hogy milyen jó lenne gazdagnak lenni és nyáron szigetekre járni, télen meg sokat síelni. Mondtam neki, hogy a nyáron Korzikán voltam, most meg másodszor vagyok síelni idén, de nem ettől vagyok jól. Sem nem gazdag.
Nem kérdezte, ezért nem mondtam, hogy azért vagyok jól, mert egy festőnő bevezetett a szívcsakrám lyukán át mélyre, egész mélyre, annyira, hogy már kijöttem hátul vagy húsz métert és ha akartam volna, láthattam volna a testem ahogy ott görnyed a székben és a koncentráló nyakam, de nem néztem. És ott, egy aranyfalú folyosó végén, amiről nem is tudtam, hogy van bennem, kinyitottam egy ajtót, és ott volt a mami, aki kétezernégy nyarán halt meg. Kurva mobiltelefonok, hogy fel tudott hívni az anyám, és ott feküdtem a városmajorutcában a járda szélén és sírtam, mellettem feküdt a bicikli és mindenki megállt, mert azt hitte, hogy elestem és azért sírok. A mami már csak szándék volt ott abban a szobában az aranyfolyosó végén, a teste (asztrálja?) is teljesen mumifikálódott, de ott volt. Nem volt rendesen meggyászolva, mert nem is volt rendesen meghalva és ezt meg kellett vele beszélni, ott, abban a szobában, annak a folyosónak a végén. Azzal a hatezer forinttal kezdődött az igazi gazdagságom tavaly októberben, amit annak a lánynak adtam azért, hogy oda elvitt.
Vannak olyan helyek, ahol a köd meg a szitáló hó miatt nem tudod kivenni a pálya pontos kövonalait. Az olyan, mintha csukot szemmel mennél. Ha olyankor nem lassítasz, akkor annyira pontossá válnak a tested reakciói, olyan hatalmas leszel és annyira bátor, hogy hirtelen ki is szakadsz magadból. De nem azért mert lemaradsz, hanem mert egyszerűen csak repülsz egy kicsit. Akár nem is kicsit, de persze meditálva könnyebben repülsz tovább. Ebben az a jó, hogy nem feltétlenül akarod. Csak ugrálsz, dolgozik a combod meg a csípőd és tudod, hogy hanem rontod el a mozgást, akkor minden rendben lesz és közben nem is vagy magadban, és a pálya nem is van, és a hideget sem érezni és semmi sincs egyáltalán.