zsempet

Azok ott hattyúk?

Month: June, 2014

by zsempet

A szentjánosbogarakat úgy kell nézni, hogy közben megpróbálsz nem pont ránézni egyre sem, mert ha ránézel, akkor bogárszerűvé változik és eltűnik. Ha csak úgy nézel valamerre, akkor hamar felbátorodnak és egyre sűrűbben húzzák a csíkokat az estébe. Alapvetően nem repülnek, ez elég egyértelmű, semmi repülésszerű nincs abban, ahogy a levegőben vannak, olyanok inkább, mintha fura légáramlatok vinnék őket mindenfelé. Olyanok, mintha nem is lennének. Ha köztük vagy, azt gondolod egy idő után, hogy a nyáresti ég, ami még fél tizenegykor is világos, a minden szentjánosbogár ősöregapjának a világító hasa, és mindjárt megmozdul, hogy odarepüljön a Balatonhoz, ami egy nőstény szentjánosbogár, és jól megkúrja. Lesz belőle egy lárva, az lesz Magyarország. Két évig kukacozik és levelet eszik, vagy a földben tömi magába a rothadást, és aztán kikel, és tíz napig él. Felszáll a levegőbe, világítani fog a hasán Budapest, keresi a nőstény példányt, a többi ország irigykedve nézi majd, hogy világít az az országbogár, milyen jó neki, Magyarország meg feszít majd, hogy már nem pete és nem lárva, hanem világítós bogár. A nép rajta tüzijátékozni fog, és aztán megpróbálják megmondani neki, hogy merre repüljön, mert mind jobban fogja tudni, merre van a legközelebbi nőstény. De Magyarország a saját feje után megy. El is fárad, és észre sem veszi, hogy felszállt egy színpadra, ahol épp a Szentivánéji álmot adják elő. Ott kavarog a színpadon, a nézők mutogatnak is, hogy itt van egy valódi tündér, amikor a színész, akinek a fülénél Magyarország szállogat, hirtelen a szívéhez kap és meghal. Közben arra gondol még egy utolsót, hogy nahát, pont ezen a napon, pont ebben a darabban, micsoda dolog ez. Magyarország látja, hogy a színész a színpadon fekszik, és az emberek felrohannak hozzá segíteni, amikor hirtelen megcsapja valami szél, és a halott lelke beléköltözik. Fura érzés, leginkább sírnia kell tőle, ezért Magyarország, a szentjánosbogár felnéz az apjára, az égre, és lenéz az anyjára, a Balatonra, és azt mondja: Drága apám és anyám! Hát még meg se köszöntem, hogy nem voltam árva lárva! Gyertek, ölelkezzünk! És elindul az apja felé, és többet nem áll meg sose.

Advertisements

by zsempet

Nem az a baj, hogy egyre szegényebbek lesznek a szegények, a gazdagok meg gazdagabbak (ha ismerik azokat az embereket, akik a pénzt osztják). Az sem baj, hogy a senemszegény, senemgazdag el fog tűnni. Az a baj, hogy teljesen el fog fogyni a szabadság tőlünk. A szabadság nem azt jelenti, hogy szabad csinálni dolgokat. Hogy szabad a melegeknek felvonulni, meg az újságíróknak szabad leírni bármit, meg szabad beperelni az államot, mert a törvény védi az igazságot. Ezek csak tünetei a szabadságnak.
A szabadság azt jelenti a társadalomban, amit egy ember lelkében az autonómia és a felnőttség jelent. Az autonóm ember folyamatosan kérdéseket tesz fel magának, amiket meg tud válaszolni, folyamatosan döntéshelyzetekbe kényszeríti magát, ahol képes úgy választani, hogy ne okozzon kárt magának és másnak. Az autonóm ember képes elfogadni, megérteni és szeretni a másik embert.
Az autonóm embernek ez rengeteg munkájába került. Szembenézett a félelmeivel, kijött a komfortzónájából, konfrontálódott a fájdalmaival, sírt, átkozódott. Átgondolta a gyökereit, az anyját, az apját, rájött, hogy miket kapott tőlük, és azok hogyan akadályozzák. Felismerte, hogy kiskorából milyen reflexek épültek bele, amelyek öntudatlanul is belevitték olyan döntésekbe, amelyek kárt okoztak neki és másnak. Kemény munkával tudatosabbá vált. És folyamatos, kemény munkával tartja magát ebben az állapotban. Tudja, hogy ha öntudatlan dolgokat csinál, azoknak az a következménye, hogy visszasüllyed az öntudatlan állapotba. Tudja például, hogy nincs szüksége rengeteg alkoholra ahhoz, hogy elengedhesse magát. Tudja, hogy az éhségét nem kell a szükségesnél tízszer több mérgező kalóriával elvernie. Tudja, hogy az érzelmi bizonytalanságára nem fog választ adni egy kínos egyéjszakás dugás. Az autonóm ember folyamatos változásban van.
A szabadságért valami olyasmit kéne megtennie a társadalomnak, amit az ember az autonómiáért tesz. Meg kellene dolgozni érte. Először rendbe kéne tenni a gyökereket. Rá kéne jönni, hogy milyen mechanizmusokat tanított a múlt. Fel kéne ismerni az ismétlődő mintákat, és azok okait. Aktívan keresni kéne a megoldásokat. Üldözni kéne az önhazugságokat. Ki kéne mondani az igazságokat. A szabad társadalomnak versenyhelyzetekre van szüksége. Arra, hogy az egyének meg tudják mérni magukat, és sikerélményük lehessen a megmérettetésekből. Ahol az emberek nem akarnak, ott nincs szabadság. Ahol az emberek nem bátrak, ott nem lehet szabadság. Ahol nincs változás, ott nem lehet szabadság.
A szabadság azonban fáj, ahogy a terápia is fáj az egyénnek. A szabadságban kevés a biztonság, mert több a bátorság, az akarat és a vállalkozó szellem. A szabadságban nincs dicsőséges múlt, mert a szabadságban inkább azt keressük, hogy hogyan lehetne még jobb a jövő. A szabadságban nem várhatunk senkitől ingyen segítséget, de elvárhatjuk, hogy amiért fizetünk, az a lehető legjobb legyen. A szabadságban mindig van egy kis feszültség, mert ahol nem keresik a problémákat, ott nem is oldanak meg semmit. Márpedig az állandó változás újabb és újabb problémákat hoz. A szabadság nem jelent boldogságot. Csak azt jelenti, hogy szabadságban az egyénnek lehetősége van törekedni az autonómiára.
A szabadság nem jelenti azt, hogy nincsenek normák. Nagyon fontosak, mert a szabad társadalom tele lehet nem autonóm egyénekkel, és akár nem autonóm politikusokkal is, akik mindent megtesznek a változások elkerüléséért. Ezért alapvető, hogy olyan normák legyenek, amik a lehető legnagyobb mértékben védik azt a lehetőséget, hogy konfrontáció legyen, viták legyenek és szembenézés. Az öngyógyulás mechanizmusai.
A nem szabad társadalom olyan, mint a nem autonóm ember: teli van félelemmel, amiből frusztráció fakad, ami agressziót szül. Depressziós, vagyis végtelenül pesszimista. Egyáltalán nem tevékeny, magától nem szerveződik. Nincs hite sem magában, sem bármilyen transzcendensben. A múltjában él, a jövőjétől retteg. Keserű, unott, függő. Rövid az élete, sokat beteg és nem tud örülni semminek.
A szabadságnak és az autonómiának ugyanaz a legnagyobb akadálya. A félelem. A félelmeikkel lehet a legkönnyebben manipulálni az embereket. Az emberek a változástól félnek a legjobban.

by zsempet

Van egy hegedűs. Olyan kicsit, mint a Székhelyi József volt fiatalon. Pont két négyzetcentiméternyi őszség van a haléntékán, amúgy jó erős fekete haja van. Első hegedűs, kis zenekart vezet. Van egy kopasz, mindig vigyorgó cimbalmosa, egy dagadt gitárosa, és egy piszkafa bőgőse, aki valahova messze néz, miközben a hangszeréhez hajol. Mintha súgna neki valamit a bőgő, de ő nem akarná, hogy lássák, hogy hallgatja.
Viccesen játsszák a klasszikus sztenderdeket, nem nótákat, hanem dzsezzeseket. Ha nóta van, az is dzsezzes. Kap mindenki szólót, a cimbalmos külön nagyon örül neki, szépen el is száll, mintha ő lenne a cimbalom Charlie Parkere. Mindenki viccesen játszik. A hegedűs kifejezetten humorosan glisszandózik és aztán együtt nevetnek, egy-egy jobban ülő poénon, amit a hegedű mond. Hatalmas, szőlővel befuttatott terasz a színpaduk, van külön asztaluk, ahol két szám közt pihennek. A teraszon utazók esznek, nem sietve, ez egy drágább és híresebb hely, általában készakarva ejtik útba. Mindenki úgy tartja vissza, hogy tapsoljon, mert a cigányzenekarokról még a Budapest Bár sem tudta lemosni azt a sarat, amiben a Mága Zoltán még mindig tapos. Játsznak hosszú szünetekkel. Kényelmesen, keresztbetett lábban üldögélnek és beszélgetnek két szám között.
A Girl from Ipanema után azt mondja a gitáros: bravó prímás, ez szép volt. Mire a prímás: gyerekek, most pedig fogjátok meg a hangszereteket és gyerünk vándorútra! Hova prímás? Először ide az asztalhoz, utána meg a világhír felé liverpúlba, onnan hamburgba, onnan pedig egyenesen bombéjbe. Bombéjbe prímás? Bizony ám! Ott vár minket a hőlégballon, amivel bejátsszuk a világot. Lebegünk a rétek és erdők fölött és muzsikálunk a tigriseknek, és muzsikálunk az őserdő fura madarainak és a vad indiánoknak Dél-Amerikában. Nekik szambát játszunk prímás? Bizony! Meg csárdást is. Hadd tanuljanak. És aztán leszállunk halivúdban és játszunk a Szkarlett Dzsohanzon háza előtt, és a Szkarlett nem érti majd, de hirtelen egyre nagyobb forróságot érez. Alig bírja majd ki magán a ruhát, a sok asszisztense mind együtt tartják majd vissza, hogy ne vegye le az ezüst melltartót, az arany harisnyakötőt és a gyémánt bugyit, és táncoljon nekünk. Mi meg csak meghajolunk gyerekek, visszaülünk a tulitarka indiai léghajónkba, a buddhista léghajóba, amire indiaiul fel van írva, hogy buddha, buddha, buddha, sormintával, és muzsikálunk tovább. És tudjátok mi lesz? Mi lesz prímás? Az emberek ölelkezni fognak. És szerelmeskedni fognak az utcán, amerre mi járunk. És mi leszünk az ensznek az utazó nagykövete. És feloszlatjuk az alkaidát. És megszüntetjük a sziájét. Csak a muzsikával. És akkor jön egy szél, és megérkezünk ide, kiszállunk a parkolóban, följövünk a teraszra, kérünk egy kisfröccsöt, és tudjátok mit fogunk csinálni? Mit prímás? Hát zenélni fogunk. Meg ebédelni.
A zenekar erre már nem szól semmit, csak feláll és átülnek az asztalukhoz. Az utazók meg lassan újrakezdik az étkezést.

by zsempet

Bejövök azt dolgozni, ami amúgy a dolgom lenne. Reggel tejeskávé – egy ideje egyre ijesztőbb függőség – aztán megbeszélem a trafikmenedzserrel, hogy mi mit fogok írni. A híres író főnök délre várja az első draftot, és most legyen felszabadultabb az a párbeszéd – mondaná ez a lány, és én a fejhallgatómat felvéve, kis sóhajjal, talán még hangtalanul kurvaanyázva is, de felvenném a tegnap elkezdett történet fonalát.
Egészen ebédig.
Mikoris kelletlenül lemennék pár kollégával és szigorúan csak üzleti ügyekről, és technológiai újdonságokról beszélnénk, hiszen az ebéd szent, munkáról szó sem eshet. Végre mobilt nyomkodnánk kicsit felszabadultan, pár nyugodt perc, amikor nem a fárasztó irodalommal foglalkozunk.
Aztán délután, prezentálom a novellavázat, a nagy író majdnem megöli az ötletét is, de aztán rámhagyja. Otthon pedig megpróbálok nem panaszkodni, csak fáradtan, üveges szemmel megpróbálok nem a szövegeimre gondolni.