zsempet

Azok ott hattyúk?

home office

by zsempet

– Nem, egy kicsit jobban előre a lábat – mondja laptopom kedvesen megrovó hangon, mintha egy óvodai foglalkozáson lenne és azt szeretné, hogy a gyerekeknek ne legyen negatív emlékük vele kapcsolatban –, és innen húzd fel egy, lassan vissza és kettő. Három. – Elviselhetetlenül lassan számol, miközben én arra gondolok, hogy remélem, nem látszik, ahogy remeg a combom és a fejem is, ahogy a felsőtestemet a magasban tartom, miközben ügyelek rá, hogy ne húzzam a nyakam, a könyököm oldalra mutasson, amit szintén gyakran kér tőlem a laptop.

– Négy, öt és hat – itt egy kis feszült szünet –, hét, nyolc, még kettő – újabb szünet –, kettő, egy.

Leengedem a fejem és a lábam. Olyan, mintha egy egy négyzetméteres tenyerű, végtelenül gyengéd nő tetőtől talpig végigsimogatna. Sóhajtok egy nagyot.

– Na most, gyere fel még egyszer – mondja a laptop. Feljövök. – Így – mondja a laptop elismerően. – És most – mondja, és én arra gondolok, hogy MONDJAD MÁR BASZD MEG! – gyere kicsiket! – És pattogósan folytatja:

– Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc – és én jövök kicsiket, vagyis tulajdonképpen rángok, mintha egy elektromos sokkoló lenne a hasamra ragasztva, és egy kétéves gyerek nyomkodná a gombját az ecc-pecc, kimehetsz ritmusára.

Közben a szomszéd erkélyen köhög a szomszéd.

A szomszéd hetek óta hallgatja az online pilátesz óráimat. Valószínűleg a többi szomszéd is figyeli őket, mert amióta jobb idő van, nyitott erkélyajtónál csinálom. Ilyenkor a harsonás sem szokott gyakorolni a ferdén szembe épület földszintjén. Amit amúgy én szoktam hallgatni.

A házunkban lakó néni lánya hegedűs. Azt mondta, neki videókat kell beküldenie a karnagynak arról, ahogy gyakorol. Zenész HO-ban.

– Kilenc, és tíz – mondja a laptopom. Megint leengedek, mint egy lufi. – Szép – mondja, és én büszke vagyok magamra. Arra gondolok, hogy vajon mennyi lehet még vissza az órából. – Na most feküdj hasra.

Lassan áramlik be a fűszag.

Ez a szomszéd első cigije, így dél és egy között. Még kettő lesz estig, de ha bulis nap van, akkor sötétedés után folyamatosan jön a szag, és a falon át az artikulálatlan, kiabáló röhögés. Meg néha a dobolás.

Amúgy a szomszéd állandóan köhög. Az az elméletünk, hogy tébécés, azért nem dolgozik, és aggódunk érte, hogy el ne kapja a vírust, mert biztosan veszélyeztetett. A barátnője tartja el, aki minden reggel hétkor indul dolgozni, és minden reggel hétkor hagyja nagyon hangosan becsapódni a kertkaput.

Amikor üvöltöznek egymással, akkor a lány mindig sírni kezd. Néha zokogva elrohan.

– Rakd a csuklód alá a hengered – mondja a laptop, és én oldalra fordulva megfogom a könnyű SMR hengeremet, és beteszem a csuklóm alá.  Amikor kiderült, hogy van ilyen hengerem, gyanúsan boldog lett a piláteszoktatóm. Sokszor gondolok arra, hogy titokban kellett volna tartani ezt a hengert. A fejem engedelmesen a természetellenes pózban tartom, vagyis az orrnyergemet szorítom a jógaszőnyegre. – Jó, nyakad egyenes, orrod a talajon – mondja azért a biztonság kedvéért. – És gyere fel!

A fölöttünk levő lakás most üres, de egy-két órán belül megjönnek.

Egy hatvanas, ősz haját copfban hordó ilyen ex-rocknroll férfi és egy késő negyvenes nő jár oda. A férfinak lerobbant X ötöse, a nőnek egy rongyosra hordott kis Suzukija van. Mindig szabálytalanul parkolnak a lehető legközelebb a házhoz. A nő mindig tökéletes magassarkúban és kosztümben van. Érkezés után halljuk, ahogy kopog a magassarkúja a fejünk fölött, nagyjából tíz lépésnyit. Kinyitja az erkélyajtót, visszamegy a nappalin át a hálóhoz, ott leveszi a cipőjét, és két percen belül már halljuk is, ahogy a copfos csávó kúrja, ő pedig biztatóan nyögdécsel neki. Néha hatalmas orgazmusa van. Olyankor örülünk a sikerüknek. Néha a nyögdécselés elúszik, elhal, hátrahúzódik, mint apálykor az óceán a parti homokról. Azt se szoktuk kudarcnak ítélni.

Ezt hetente átlag négyszer csinálják. Évek óta idejárnak. Sokáig egyértelmű volt számunkra, hogy szeretők, de nemrég láttam őket együtt az utcában a majdnem teljesen felnőtt gyerekeikkel a házuk előtt. Házaspár. Nem akarják zavarni a gyerekeket.

– Ne így gyere, hanem hajlított könyökkel! – mondja a laptopban a pilátesztanárom. – És a fejed legyen egyenes. Ne emeld az állad!

Lenézek a jógamatracra. Orron át beszívom a fűszagot. Szájon át ki.

Az erkélyajtón bejön a macska.

Mindjárt rá fog ülni a billentyűzetre.

Egy év múlva

by zsempet

A nemtudomhányadik napon rájöttünk, hogy jó.

Még talán az is eszünkbe jutott, hogy eddig miért nem így csináltuk.

A családtagok rájöttek, hogy mindent meg lehet beszélni, ha az ember őszinte és összeszedi magát, hogy egy kicsit kevésbé féljen.

A szülők rájöttek, hogy nem az a dolguk, hogy szórakoztassák a gyereküket, elég, ha feladatokat és egyszerű szabályokat adnak nekik.

Az otthoni munkavégzők rájöttek, hogy mennyivel jobb igazán koncentrálni arra, amit csinálnak.

A távolból mítingelők rájöttek, milyen jó csak arra figyelni, amit mond a másik.

Mindenki rájött, hogy eddig a munkahelyén a leginkább megfeleléskényszeres és teljesítményfüggő kollégák elvárásaihoz igazodott az egész szervezet.

Rájöttünk, hogy mindenki sokkal jobban dolgozik, ha nem érzi a munkahelye áldozatának magát.

A munka nélkül maradók rájöttek, hogy bármit megtanulhatnak.

Rájöttünk, hogy a munkájukat elvesztők támogatásával, empatikus segítésével és képzésével megváltoztathatjuk a jövőnket.

A fizikai munkások rájöttek, hogy mennyire értékes, amit csinálnak.

Rájöttünk, hogy a tanárok milyen fontosak, és milyen fontos lenne, ha annyi pénzt keresnének, hogy ne érezzék megalázva magukat.

Rájöttünk, hogy az orvosok és az ápolók milyen fontosak, és milyen fontos lenne, hogy annyi pénzt kaphassanak, hogy ne legyen anyagi gondjuk.

Rájöttünk, milyen jó lenne, ha mindenki annyi pénzt keresne, amennyivel nem kell azon szorongania, hogy megengedheti-e magának az alapvető dolgokat.

Rájöttünk, milyen jó lenne nem mindent fillérekért rabszolgákkal előállítatni a világ túlsó felén, hanem rendesen megfizetni szakembereket.

Rájöttünk, milyen jó lenne évekig használni jó minőségű tárgyakat.

Rájöttünk, hogy nem is annyira fontos a pénz.

A gazdagok rájöttek, hogy a tárgyaik csak tárgyak, a házaik csak épületek, az élményeik csak események az életükben. Ugyanolyan sebezhetőek, mint bárki.

A cégtulajdonosok rájöttek, hogy sokkal lassabban, sokkal kevesebbre is vágyhatnak. Csak ők gondolták magukat ügyetlennek vagy gyengének, ha nem gazdagodtak villámgyorsan.

Rájöttünk, hogy figyelemmel, empatikusan kellene segíteni a szegényeken.

Hogy nagyobb hozzájárulást kellene kérni a gazdagoktól.

Rájöttünk, hogy mennyivel jobb lenne nem kiemelkedni akarni a többiek közül, hanem segíteni nekik, hogy olyanokká válhassanak, akik között mi is jobban érezzük magunk.

Rájöttünk, mennyivel megfontoltabbak, tisztábbak és figyelmesebbek lehetünk ezután.

Rájöttünk, mekkora hülyeség volt betegen bejárni dolgozni.

Rájöttünk, hogy sokkal kevesebb is elég, hogy jól érezzük magunkat.

Rájöttünk, hogy nem kell repülővel messzire utazni a kikapcsolódáshoz.

Rájöttünk, hogy nem kell mindenhova személyesen elmennünk, és lehetne kevesebbet autóznunk.

Rájöttünk, milyen egyszerű lenne megmenekülnünk attól, hogy pár évtizeden belül kihaljon a fajunk a tönkrement klíma miatt.

Lelepleződött, hogy mennyire kapzsik és hataloméhesek a politikusaink, akiknek semmit se számít a szavazóik élete, viszont mindennél fontosabb nekik, hogy győzhessenek.

Rájöttünk, mennyire birkák voltunk azelőtt.

 

És aztán az egészet elfelejtettük két hét alatt.

by zsempet

Kihagytam a nyarat, de belőttem a gólt magamnak, aztán körbecsúsztam a térdemen az egész pályán, úgy kértem, hogy nehogy megszánjon bárki, mert baj lesz.
Micsoda helyzet! Micsoda gól! – ez valami rádióból szólt, és emlékszem, furcsa volt magamról élőben hallani, arra gondoltam, jó lenne megkapni a kazit.
Megírtam valamit, meg is fogom mutatni, csak még nincs kész.

Ha lenne egy homokozóm, most már csak egy kupac lenne benne a vár, amibe a mecsboxaimat és a katonáimat is beraktam, és minden barátom nálam volt két napig. De homok lenne, és benne lenne.

by zsempet

Anyósomék németek, jönnek tíz napra látogatóba. Két hétig az álomhajót fogom nézni. A férjem rendmániás, de engem nem zavar vele.
Anyósomék jönnek, németek két hétre. A férjem gyerekkora óta ugyanazt a müzlit reggelizi. Jobban ismeri a tisztítószereket, mint én.

Az a müzli a kedvence.
Két hétig anyósomék. Jönnek. A zenés műsorokat is szeretik, olyankor táncolnak a tévé előtt. Félretolják a bútort.
A férjem intézi a mosást.
Amúgy magyarok, csak nyolcszáz kilométerre élnek.

Évente egyszer ki lehet őket bírni.
Rendes vagyok, csütörtöktől főzök. Csak szabira nem tudok elmenni, mert mindenki megbetegedett.
Anyósom úgy táncol a tévé előtt, mint egy pingvin. Az apósom meg egy fóka.
Amúgy én nem nézek tévét.

by zsempet

A park műtavában
felizgulnak a pontyok
egy kiflimorzsámra.

Innen nézve vizen járok,
a cápa vagyok
a pontyok tropikáriumában.

Tátott szájjal nézik
ahogy táplálkozik az élővilág
csodája.

Kár, hogy nem halat eszem.

by zsempet

Az óvodában az udvaron volt egy kirohadt fatönk, odajártunk cserebogarazni, és a Gyors Laci szerint ők nem is bogarak voltak, hanem katonák, és a mi botjaink voltak az ágyúzás. Otthon várták őket a gyerekek és a feleség, meg a haza.

Az iskolában egy fagyökértörte betonlap volt a gurítópálya. A medzsókat bogarak vezették sisakban, szájuk előtt mikrofonnal.

by zsempet

Idejönnek a ruhák, beépítünk nekik egy szekrényt.
Idejön a gyerek a héten még legalább egyszer megint. Nem tudom hogy szeretni úgy, hogy érezze.
Idejönnek a növények, mert itt van a fény. Játszik velük a macska tigrisest.
Idejön majd a hasad, csinálok neki nagy, sima tenyeret, meg kiflit a hátadnak.
Idejön a hajad mindig a számba, de aztán rendes vagy, és kiszeded.

by zsempet

Minden dokumentum egy üres lap tulajdonképpen, és minden nap egy dokumentum tulajdonképpen, és minden tulajdonképpen egy nap. Felkelő ház.

Elöl-ről kezdeni a folytatást úgy kell, hogy átnevezzük a meglevőt mai dátummal, és kirakjuk a szerverre, hogy mindenki hozzáférjen. Csak aztán tudni kell örülni, ha valaki nyitva felejt és írásvédetté válunk.

by zsempet

A sztorik akkor kezdődnek, amikor a tervek borulnak. Ezt magyaráztam a főnökömnek, amikor számon kérte, hogy miért csináltam meg csupán kilenc disznót a hármasban lakó negyvenhétből. Nem mondom, hogy örült ennek a válasznak, de egy halvány mosoly azért átfutott a szája jobb sarkán.

Egy disznót megcsinálni normálisan amúgy körülbelül két és fél perc. Odamész a szódásszifonnal és a lavórral. Belépsz a ketrecbe, az eu szabályozás által a négy disznónak előírt háromszor három méteres térbe, és kinézed az első állatot. Leteszed a szerszámaidat, ráugrasz, odanyúlsz a szifonért és a lavórért, a szifont belenyomod a húgycsövébe, és belespriccelsz egy kis szódát. Ettől automatikusan megindula húgysugár, meg visít is az állat, és már csak annyi a dolgod, hogy időben odatartsd a lavórt, vagyis elkapd  pisa javát. Az így felfogott folyadékból már ki tudod merni a steril edénybe a szükséges mennyiségű mintafolyadékot, amit a hatósági vizsgálathoz hétfőn le kell adni.

Na nekem két ilyen ketrec lett meg. Pedig mind a húsz tervbe volt véve.

A főnököm amúgy aranyérmes főnök lenne, ha az agronómusok között lenne díjazás. Egy agronómus-kiállítás, ahol a legszebb példányok érmet kapnak. Előtte mondjuk szívesen részt vennék a főnököm felkészítésében, ahol pucéran vezetgetjük egy fűrészporral felszórt kis téren körbe-körbe, miközben olyanokat mondunk, hogy „azért a fara lehetne hegyesebb”.

Szóval ez az agrármérnök igazából festő volt, és tulajdonképpen leszarta a rábízott disznókat. Jackson Pollock utánérzéseket pingált részegen minden hétvégén a felesége apjának tulajdonát képező garázsban, és a maradék szabadidejében feljárt a fővárosba kiállításmegnyitókra. Nem volt túl boldog, de ez inkább az oktatási rendszer és a szülei hibája volt, nem az övé, mégis ő szenvedett tőle a legtöbbet.

Én egyike voltam annak a kevés embernek, akinek egyszer megmutatta a képeit, és meg is próbálta magyarázni őket. Nem sokan voltunk így a faluban. Nem is éreztem magam jól, hogy így cserbenhagyom. Az egészségügyi ellenőrzés, amire a húgyminták kellettek elsősorban az ő állását fenyegette. De nem volt más választásom.

Kénytelen voltam cserbenhagyni a festőművész főnökömet, mert lett egy költőnő szerelmem, ami egy magamfajta, disznópisától pirosra csípett kezű agrármunkásnak nem ritkán adódik az életében. A költőnővel pedig a péntek esténk délután négykor kezdődött – közvetlenül azután, hogy megígértem a főnökömnek, hogy szombat délutánig minden minta a hűtőben lesz az agronómusirodában – és másnap délelőtt tizenegykor ért véget a telep végében a szalmakazalban. A tűt a szénakazalban mondás átváltozott nadrágot a szalmakazalbanná.

De ezt mind nem mondtam el neki, csak néztem rá kicsit bánatos félmosollyal, miközben megkérdezte, hogy jó, de akkor mi a sztori.

by zsempet

– Amit most a képernyőmön látok, az előbb még a fejemben volt – mondta Szilárd, és szívott egy mélyet a cigijéből, aztán letörölgette a monitoron lassan lefelé csurgó agyvelőt. Illetve törölgető mozdulatokat téve elkente a ragacsos, szürkés darabokkal tarkított vörös főzeléket. – Azt nem nagyon értem, hogy lehet, hogy ebben az állapotomban is izgat az, hogy nem látom, amit a gépem játszik, de még sosem voltam halott.

– Hát Szilárd basszus, az a helyzet, hogy ezt én sem értem – mondtam, tudva, hogy most ez a szöveg jön, ugyanis még a légzésemet is meghatározta a videóblak alján futó kis pöcök. De én még reagáló film nem voltam soha, és nem tudom, hogy aki megírt a forgatókönyvemet, beleírta-e azt a sort, amit a kiérkező rendőröknek mondok majd arról, amit láttam.

– Mit láttál? – kérdezte Szilárd, és oldalra nézett, amitől öklendezni kezdtem a képernyőn, ugyanis Szilárdnak gyakorlatilag hiányzott a tarkója. Kicsit olyan volt, mint a félkész halálcsillag a Birodalom visszavágban. Kicsi űrhajóval valószínűleg be lehetett volna repülni Szilár jobb füle mögött, és némi manőverezés után ki lehetett volna jönni az orrán.

– Hát a gyilkost, te fasz. Vagy szerinted mit láttam volna? Elment az eszed?

– Hát, inkább így kifröccsent – válaszolta elgondolkodva Szilárd. – De tulajdonképpen elment, ha úgy veszem. Csak nagyon gyorsan távozott.

– Szóval – folytattam ignorálva Szilárd nosztalgikus révedezését –, ha engem itt valaki megírt, olyanra, hogy a film, amit néztél, cselekményében benne van az, hogy neked kifröccsentik az agyadat, és én ezt látom, akkor vajon lesz-e a filmnek egy olyan része, amikor a szomszédok által a lövés miatt amúgy már valószínűleg kihívott rendőrök bejönnek, és látják, hogy a hullád orra előtt még megy a videófájl a dzsuvás képernyőn, és én kiszólok nekik, hogy a Szilárdot az XY ölte meg, heló. Nemsokára végefőcím jön, addig meg élvezzék a filmet. Mindjárt autósüldözés.

– Tényleg, amúgy, ki ölt meg? – tette fel a kérdést Szilárd.

– Na ez az, amit nem akarok neked elmondani. Nagyon rosszul esne, ha megtudnád.

– Micsoda?

– Sajnálom. Mindjárt meghalsz, remélem. Addig kibírod enélkül az infó nélkül.

– Te hülye vagy? Nekem már így is mindegy.

– Sajnálom, de ebben nem fogok engedni. Az illetőről soha nem gondoltad volna. És nagyon fájna, ha megtudnád, ki volt. Szóval légszíves haljál meg.

– De… – nyögött Szilárd.

– Semmi de. Most kéne meghalnod, mert ha jól látom, mindjárt lejár a videó. Ha pedig pillanatmegállítózól, lehet, hogy a rendőröknek nem jut eszébe elindítani.

– De… – nyögte újra Szilárd.

– Semmi de, Szilárd. Nem értem, miért nem halsz meg. Ki van lőve az agyad a fejedből bazmeg.

– Jaj… – mondta elhaló hangon Szilárd.

– Na végre – mondtam. – Jaj – tetttem hozzá. Beléptek a rendőrök. Még tizenhárom másodperc volt a videóból. A rendőr öklendezni kezdett. Bejött a kollégája. Bazmeg. Mondta. Pisti, menjél ki. Még három másodperc.

– Őőő – mondtam, és lejárt a videó.