Again 17 plakátján: kimondta, hogy nem lehetsz kétszer fiatal. Egész délelőtt, hogy ki mondta ki, és miért.
Régi háromhuszonhármas mazda a felnyílós lámpákkal asszem közelít a kilencvenháromig gyártott alfa szpájderhez, bár egyik se kéne, de igen. Háromhuszonhárom? Vagy hathuszonhat? Mindegy kurvára. Felnyílós lámpák – visító ovisok.
Nem szabad nézni, de hallgatni jó a komodorhatvannégyes szintikkel együtt. De tényleg nem szabad nézni!
Világos van még, mondja a gyerek de csak ténymegállapít, nincs ereje, meg kedve sem akarni többet ma már. Aztán befordul, mindig átfordul, ahogy én is szoktam, elhelyezi a párnát a vállánál, kicsit olyan gesztussal, ahogy egy nagyon nagynevű, nagyon tehetséges, világhírű, fiatal hegedűművész beilleszti a nagyon drága, tizennyolcadik századi, cremonai származású hangszerét az álla alá, és teljesen pucéron, meglehetősen részegen és kokaintól igencsak zsibbadó arccal játszani kezd egy kis Vivaldi darabot a borotvált puncijú rajongójának, aki most épp egy párnát tart a borotvált testrésze előtt, és csillogó szemmel nézi őt. És már alszik is. És ettől megnyugszik a nap is, és átadja a terepet az utcai lámpáknak. Amiket szívesen kilődöznék csúzlival, és akkor nem kéne vastagfüggönyt húzni az estére, mintha egy kopasz fej lenne, amelyik sapka nélkül nem marad egy percig se meg.
Az Áron rákattant a spáros törpikékre, mert az osztályban mindenkinek van törpikéje a spárból, sőt, olyan rémtörténetek vannak, hogy a Marikanéninek például már huszonnégy törpikéje van, és ha száz lesz, akkor hoz be és ad nekik, meg van olyan gyerek, akinek egyet kivéve mind megvan. Ezért az elmúlt két napban körülbelül hét alkalommal ígértem meg neki, hogy ezentúl mindig a spárba járunk, és ma is elmentünk, hogy vegyek öt kiflit. Vettünk egy csomag csirkehúst, három kefírt, három üveg búzasört, egy eperlekvárt, egy doboz csírát és öt kiflit. Meg kaptunk egy törpikét és most örülünk.
Tudnék főllású apuka lenni. Kíváncsi vagyok, hogy mások hogy oldják meg szabadságramenés nélkül, hogy háromra-négyre a gyerekért kell menni. Van olyan munkahely, ahonnan olyankor el lehet jönni?
A repülés elsajátítása egyáltalán nem mondható nehéz tudománynak. Felettébb könnyű mondhatni. Úgy kezdjük, hogy egészen gyermek kis korunkban levetkezünk csupasz meztelenre és a szüleink vagy ösmerettségeink által a legsűrűbb csalánosba dobot mecsboxunk, magyarán matchboxunk után eridünk. Kissé följebb növekedvén osztán következhetnek a komolyabb gyakorlatok, mondjuk például a fürdőnarágunk rendszeresnek mondható otthonhagyása uszodába indulásunk alkalmából. Az olyan nőkbe való kizárólagos beleszeretni hajlandóság, akik a legegyszerűbb esetben is minimálisan leszbikusság okán nem elérhetők. Majd az ezekből szinte egyenesen következő aszketikus mozgásfüggőség, a szellemi és lelki örömek elutasítása szinte hozza magával azt, hogy mikor hosszas viszontagságok, önmagunknak és másoknak folytatott évtizedes hazudozásunk után végre rájövünk hogy nem csak mi lehetünk leszarva és használva akár boxzsákként, akár plüssmaciként, akkor tulajdonképpen magunktól értődően emelkedünk el a földtől és eredünk neki az magasságnak.
Finom meki kaja, kis kólával, az a fasza. Meg a fornetti, a malomipari hulladékanyagok fő lerakóhelye. Meg a király háromszögszendó a benzinkútnál. Egyáltalán nem véletlen, hogy kialakulhatott az a mondás – mint a legtöbb oltári közhely ez is szinte minden nyelvben megvan -, hogy az vagy, amit megeszel. A tudomány is bizonyítja folyamatosan, mennyire egészséges és mennyire ártalmas lehet az étrended. Persze a tudomány nélkül is tudjuk, mennyire fontos az étel, szent dolog, Krisztus vére és teste, áldozati ajándék, az ünneplés fő eszköze minden emberi kultúrában.
Ha jól és jót ettél, akkor hirtelen olyan mennyiségű öröm kerül a véredbe, hogy vigyorogni kezdesz mintha valami droghoz jutottál volna, érzed, ahogy pendül benned a sok hasznos anyag, hirtelen máshogy látod a világot. Az étel fontos. Nem árucikk, és nem termék.
Az a véleményem, hogy az ételt ideális esetben magunknak kellene megtermelni, de legalábbis magunknak kellene megfőzni. Tökre nem véletlen a top gasztro világ sznobizmusnak tűnő minőségmániája. A minőségi étel az, ami a termelés és az elkészítés során egyedi figyelmet kapott. Amit te termelsz, és te főzöl meg, az teljesen egyenértékű lehet azokkal a több száz fontos menükkel, amikről a mittudomén, a bűvös szakács blogban olvashatsz. Egyszerűbb, kevésbé komplex és kidolgozott ízélmény talán, de a minősége ugyanolyan.
Az a véleményem, hogy az étel ebből következően nem egy olyan dolog, amit nagy tömegben messzire lehetne vagy kellene szállítani. Pláne nem lenne szabad azzal a céllal termelni, hogy majd valahol messze, valakik, akikről azt sem tudom, hogy milyen nyelvet beszélnek, egyszer majd talán megeszik. Már ha megeszik, mert még az sem biztos, hogy evésre kell nekik. Azt gondolom, hogy az étel nem egy ilyen dolog. Abszurdnak tartom az ír vajat, az osztrák tejet, a portugál lőrét ezerért az osánban, a spanyol paprikát, a holland paradicsomot és a társaikat. Persze nehéz lenne helyileg termelt olivaolajat találni, és a magyar narancs se túl fasza, de például a dél-afrikai alma nem biztos, hogy annyival jobb, mint az itteni.
Az a helyzet, hogy az étel létrehozásának a képessége az egyik legalapvetőbb emberi képességünk. Olyan, mint az, hogy két lábra emelkedtünk és járni kezdtünk. Nem kizárt, hogy a két dolog össze is függ. Az emberiség mégis képes volt oda eljutni, amiről ez a cikk szól, és ezt kurvára szomorúnak tartom. Szörnyű, hogy bár minden tudás a birtokunkban van, mégis ilyen szar a világ.
A városligetben a tónál három tíz év körüli gyerek ugrál a hínárral teli bűzös vízbe.
A tó közepén egy csónbakban a rockerhajú kertészcsávó idegesen rágyújt egy cigire. A kertészlány kibontott, hosszú, szőke lobonca lebeg a szélben. Ujjatlan topjának alját kis csomókkal tartja közvetlenül hatalmas, kerek, feszes melle alatt. Amikor a lány elkészül a csomózással, mindketten szorgalmasan elkezdik merni a büdös, zöld hínáros dzsuvát a vízből egy-egy gereblyével be a saját lábukra a csónak aljába.
Egy kigombolt rövidujjú-inges ötvenes faszi áll még a parton. Az ingből kikandikáló hasán villog a nyári nap. Pecázik. A túloldalon az étterem víz fölé nyúló teraszán a külföldi vendégek nyugodtan fogyasztják a hatezer forintos bélszín-ebédjüket a bűzben, nézik a nagymellű kertésznőt, ahogy gereblyézi a zöld trutyit, és hallgatják, ahogy a gyerekek olyanokat kiabálnak, hogy bedoblak geci, hogy az isten bassza az anyád! Rühösbüdös lettem bazmeg! Rakjad le a türülköződ, hogy lökhesselek a
vízbe gyorsan, a geci anyád!
zsempet 