zsempet

Azok ott hattyúk?

Month: November, 2012

by lucia

Álmomban bármikor be tudok menni mások fejébe, hogy az ő szemükkel lássam azt, ami van. Nem tudom, hogy ez normális-e. Egy repkedő mikrokamera története mostanában. Fejlett kis izé, de az audio funkciói elég bénák, nagy, visszhangos, kicsit kinyilatkoztatások sorozatát hallom csak. Bombázópilóta vagyok, aztán rettegő matróz az anyahajón, amit a bombázó épp támad. Közben torzan szól valami hangosbeszélő. De az egész egy számítógépes játék.

Nemrég elmondtam pár varázsigét. Lementem önmagamban olyan mélyre, hogy már nem is láttam a felszínt és megkerestem pár ősömet. Bennem vannak mindig ők, nem csinálnak szinte semmit, csak ott lebegnek némán egy liftakna-szerű, kicsi, de nagyon-nagyon magas, kicsempézett szobában. Egymás mögött és fölött – ezért magas a szoba. Fürdőszoba hangulatú amúgy, de nem kellemes. Pincében van és hideg.
Ott lebegnek, fekete árnyak. Nem lehet arcot látni rajtuk. Eltérő árnyalatú fekete mind. Van, amelyik halvány, van amelyik egészen sűrű és három dimenziós és van, amelyik szinte alig van. Van egy szál, amelyik végigmegy a soron. Nem köti össze őket, csak átmegy mindegyiken.
Nekem kettejükkel volt bajom, ezért egy körbe álltunk hárman és elmondtam pár varázsigét. Vagyis inkább mondatok ezek. Na és most jön a lényeg: A varázsigéket onnan lehet felismerni, hogy egy szavukra sem emlékszel miután elhangzottak. Viszont azt érzed, hogy minden megváltozik tőlük.

Ült itt egy férfi és egy nő. A férfi van felém arccal. Azt hittem percekig, hogy a nő a fia. Kócos fekete haj, undorító norvégmintás pulóver (szegény gyerek, mit rá nm kényszerít az anyja!), és fekete farmer. Kicsi, keskeny hát, kiskamaszosan görnyedt vállak, előrenyomott nyak. Csak az ember nem így beszél a fiával. Aztán a kezét is megfogta. Ja, magassarkú csizma van a farmer alatt. Amorf egy nő. Görbe. Aztán felálltak és elindultak felém, és megláttam a nő arcát és azt, ahogy mozog és megértettem őt is, meg a férfit is. Görbe maradt, de most már értek mindent.

by lucia

A busztól minden nap futok. Kiég a fű már júniusban, amikor csak rajzfilmek mennek az iskola minden tantermében a tévéken és már a káció van a táblán. Futok a szőlőhegyre felfelé, de az elején enyhe az emelkedő. Simogatja a lábam a kiszáradt pöckölős fű, ami mindig beleszúródik a zoknimba, abba a részbe, amelyik kilóg a szandálból a lábujjamnál. A pöckölős, amelyik olyan mint a búza, csak nincsenek magvai, és kis rakétákra szedhető szét.

Télen azért futok, mert hideg van és bár olyankor viszket a tököm, mégis jobb viszketni mint fázni. Viszket mindenem, nem csak a tököm, még a tököm a legjobb, mert tudom vakarni a lábammal minden lépésnél, de aztán elkezd viszketni a hasam, a combom és az rossz. Aztán elmúlik és az jó. Akkor már átmelegedtem és mindjárt jön az izzadás.

Télen sötét is van, de nem félek a sötétben. Csak kicsit. De van bicskám a táskámban, azzal meg tudom védeni magam. Nincs fény a városban túl sok. A legnagyobb főtér, ami nem fővárosban van, tele van bokros, fás részekkel, ahol teljes a sötétség, bár látszanak a megvilágított részek.

Az amerikai filmek jók, meg a francia filmek is jók. A szovjet filmeket meg a cseh meg a magyar meg a lengyel meg a román filmeket nem nézzük meg. Mondjuk azokra jegyet sem kapnánk. A kilencedik sorba kell kérni, mert ott ki lehet nyújtani a lábunkat.

A piacon veszek mandarint egyszer a saját pénzemből. Hetven forintért vettem a bicskámat. Úgy szereztem, hogy visszavittem az üres üvegeket. A szomszéd rámszólt, hogy ne öntsek ki sört a lépcsőházban. Válaszoltam neki, hogy én nem öntök ki semmiféle sört. Közben csöpögött a sör a nagy, mindentbíró szatyor sarkából.

Vívóedzésen meglessük az Emesét az udvar felől a női öltöző ablakából. Tavasszal majdnem smárolok az Ibolyával. A temető végében ott van az a víztorony, amit mindenhonnan látni a városból. A Dávidéknál padlószőnyeg van, meleg, szól az MTV és van Commodore VC 20-asuk. A Györgyiéknél meg Zsófinak jó a szaga és csak három évvel idősebb nálam.

by lucia

Megy és megy és megy és megy. Aztán fut egy kicsit, pedig egyáltalán nem akar gyorsabban odaérni. Csak érezni akarja a lépteit meg a lélegzetét. Szeretne örökké élni.
Nem tudja, hogy lehetne jobb, már így is tökéletes. Egy pillanatra mindig elakad a szíve, ha arra gondol, hogy mindig, megállás nélkül dobog a szíve. Benne van a fában meg a kőben és a levegőben. Tényleg. Szó szerint.