zsempet

Azok ott hattyúk?

Month: October, 2005

“bölcsészpornó”

by lucia

“Azt értem, hogy minden és mindenki információ. Meg azt is értem, hogy akkor minden ami történik, kommunikáció. De akkor miért nem elég, ha csak beszélgetünk?”

Advertisements

by lucia

Őt mondtam már?

by lucia

Gyerünk riksák, bringák vagy lovastaxik, a szubkultúra attól vastagszik, meg kurvajó idő is van.

by lucia

Minden rosszindulat nélkül, tök magától (terheletlen asszociációval) jut eszembe a Gyaloggalop – mellesleg soha nem volt erőm együltőhelyemben végignézni még a gimnáziumban, amikor valahogy olyan érzésem volt, hogy mindenki ezt meg a Brájenéletét nézi folyamatosan, mindig, megállás nélkül amikor nincs a suliban -, az a rész, amikor jön a hullaszállító taliga, és a bácsi azt kiabálja, hogy húdejólérzemmagam! húdejólérzemmagam!, puff.

by lucia

Van egy szeglet amit mindig látok ahogy itt ülök. Mindig itt ülök, mindig ezt a szegletet nézem. Sokféleképpen tudom nézni ezt a szegletet, de leginkább undorodva szoktam nézni. Ugyanis unom, de nem nagyon. Egy ismerősömnek megmutattam egyszer, azt mondta szerinte tökjó. Akkor egy kicsit büszke voltam, de csak egy kicsit. Ez a szegletem van nézni, meg a tévé de tévénézés közben a fejem elfordítása nélkül is meg tudom nézni a szegletet, hogy minden rendben van-e meg ilyenek. Mostanában amúgy is egyre kevesebbet nézem a tévét. Inkább a szegletet, pedig azt unom. De végülis nem annyira.


A szeglet egy ház sarka, jobb fölső sarka. Van a szegleten egy ablak, egy kis darab tető, meg némi repedt vakolat. A szeglet ereszén galambok tanyáznak. Ott baszkódnak egész nap ahogy én baszkódok itt. Biztos nekik én vagyok a szeglet. Biztos unnak de biztos nem annyira. Szarom le őket ami azt illeti. Baszkódjanak csak. Én kívül vagyok. Csak ülök itt és nézem a szegletem. Nem ártok senkinek.


Feljött egy ismerősöm a minap és megnézte a galambokat. Azt mondta aranyosak. Aztán egy idő után azt mondta, mégsem azok. Mondtam neki, akkor most döntsd már el! Azt mondta, holnap hoz egy légpuskát. Azóta hozza. De azt hiszem nem nagyon akarnék galambokat lőni. Akkor nem volna mit nézni. Jobb a szeglet így, galambokkal.


Ezek a galambok tökjók. Vannak köztük sovány és csapzott galambok meg vannak kövér és szépen felborzolt galambszürke galambok és vannak egészen összevissza, ápolatlan benyomást keltő tulitarka galambok, aki teljesen kilógnak a sorból. De a legdurvábbak a teljesen nyúzott, hiányzó lábujjú vagy teljesen féllábú galambok. A tökjó az a galambokban, hogy a féllábú galambok ugyanakkora lendülettel nyomulnak a morzsákra, mint a szép galambszürkék. Nem szaroznak. Lelkesek ezerrel. Mindig megharcolnak a hülye kis morzsájukért.


Szóval jók a galambok. De azért lehet, hogy holnap már annyira fogom unni, hogy már tényleg fájni fog. Anyám is mondta tegnap reggel, hogy ne tegyék-e át az ágyat máshova. Az a baj, hogy mindig akkor kérdezi az ilyesmit, amikor cseréli azt a kurva katétert, pedig tudhatná, hogy olyankor nem oda figyelek. Olyankor mindig arra koncentrálok, hogy hátha mégis érzek valamit, valami egészen kicsi fájásfélét a pöcsömnél. És olyankor nem tudok gondolkodni, mert minden reggel lefoglal, hogy csalódjak. Hogy nem érzek semmit a katéter cseréjénél basszameg. Hogy mintha nem is volna pöcsöm. És ezzel az érzéssel aztán el is szoktam tökölni az egész délelőttöt. Milyen hülye: tökölök a pöcsömmel.


És szóval nem tudtam válaszolni, hogy vigyék-e át máshova az ágyat, mert éppen ezerrel csalódtam, aztán meg anyám egész napra elment mindenki dolgozni és én meg ottmaradtam. És úgy maradt a fejem. A szegletre állítva. Aztán ilyenkor nyíghatok, meg nyöghetek, az akkor is úgy marad. Most majd jól kigondolom előre, hogy mit mondjak holnap reggel az ágyról. Asszem azt mondom majd, hogy maradjon a picsába. De a haveromat fel fogom hívatni anyámékkal az este. Hátha mégis ki akarnám próbálni azt a légpuskát. Kurva galambok. Még nem tudom.

by lucia

Annyira imádom ezt az időt, hogy fáj.

by lucia

Csináltam egy szájdprodzsektet. Régi is, közhelyes is, de az enyém. Amolyan korim. Csak törött sorokban.

textestül lelkestül (avagy hommage egy új sablonnak)

by lucia

Lennék boldogtalan szélesvállú magányos.
   
           
           
           
           
        Mindig csak a forgatócsoport
hiányzik.
Nekem is. Olyan nehéz.
       
           
           
           
           
   
Tudod miért szôkítettem ki a hajam?
Nem.
       
           
           
           
           
   
Akkor nem fognak elfelejteni.
Aha.
       
           
           
           
           
   
Lennék konkáv ha te konvex.
Nem hiszek a geometriában.
       
           
           
           
           
   Hazudsz.
Miért te nem?
       
           
           
           
           
   
Most nem rólam van szó.
Azt hiszed nekem még sose…
       
           
           
           
           
   Hagyjuk a közhelyeket.
Szeretem az ilyen elegáns nôket
mint te.
       
           
           
           
           
   Szeretem az ilyen boldogtalan szélesvállú
magányosokat.
Szólíthatlak drágámnak?
       
           
           
           
           
   Köcsög!

by lucia

A minap beledagadt az agyam a fejembe. Sehogy se jött ki, pedig még olvasztott vajat is öntöttem rá. Persze ezt is ki kellett dobnom a végén. Tököm kivan, hogy nem tudnak normálisan csomagolni.

elaka

by lucia

Vészvillogott egy autó az út szélén. Megálltam. Nem tudom, miért. Kicsi
autó volt, a hátulja telepakolva ruhával. Lakótelepi turkálós
lerobbant, gondoltam.
Kiszálltam, de nem vettem ki a kulcsot. Heló. Fiatal, magasvékony hapsi ült a nyitott ajtónál a vezetôülésen. Segíthetek?
Heló, mondta. Köszi, de  hagyjad. Már szóltam a haveromnak, mondta
és mutatta a mobilját. Ja. Jó. Mondtam. És mi a baj amúgy?
Az izé, mondta. Ékszíj. Leesett.
Aha, mondtam. Laza volt? Nekem is volt ilyen. Az elég szar.
Igen.
Álldogáltam még. Néztem a ruhákat. A bal hátsó ablakra belülrôl egy
vállfa feszült, nyomta a sok ruha. Pedig, még meg is álltam, ilyen se
gyakran van. Nagyváros, és mégis. Valami ilyesmi futott végig a fejemen
gyorsan.
Na jó, mondtam aztán. Akkor sok szerencsét, mondtam és visszaszálltam. Sok
szerencsét? Ez hülye, gondoltam. Aztán így szóltam félhangosan, miután
elindultam:
– Bazmeg, képzeld, megálltam segíteni egy lerobbant kocsis csávónak.
– Te? – feleltem magamnak. – Nem is tudsz szerelni.
– Nem is kellett. Tökjó.