by zsempet

Bejövök azt dolgozni, ami amúgy a dolgom lenne. Reggel tejeskávé – egy ideje egyre ijesztőbb függőség – aztán megbeszélem a trafikmenedzserrel, hogy mi mit fogok írni. A híres író főnök délre várja az első draftot, és most legyen felszabadultabb az a párbeszéd – mondaná ez a lány, és én a fejhallgatómat felvéve, kis sóhajjal, talán még hangtalanul kurvaanyázva is, de felvenném a tegnap elkezdett történet fonalát.
Egészen ebédig.
Mikoris kelletlenül lemennék pár kollégával és szigorúan csak üzleti ügyekről, és technológiai újdonságokról beszélnénk, hiszen az ebéd szent, munkáról szó sem eshet. Végre mobilt nyomkodnánk kicsit felszabadultan, pár nyugodt perc, amikor nem a fárasztó irodalommal foglalkozunk.
Aztán délután, prezentálom a novellavázat, a nagy író majdnem megöli az ötletét is, de aztán rámhagyja. Otthon pedig megpróbálok nem panaszkodni, csak fáradtan, üveges szemmel megpróbálok nem a szövegeimre gondolni.

Advertisements