by zsempet

Van egy hegedűs. Olyan kicsit, mint a Székhelyi József volt fiatalon. Pont két négyzetcentiméternyi őszség van a haléntékán, amúgy jó erős fekete haja van. Első hegedűs, kis zenekart vezet. Van egy kopasz, mindig vigyorgó cimbalmosa, egy dagadt gitárosa, és egy piszkafa bőgőse, aki valahova messze néz, miközben a hangszeréhez hajol. Mintha súgna neki valamit a bőgő, de ő nem akarná, hogy lássák, hogy hallgatja.
Viccesen játsszák a klasszikus sztenderdeket, nem nótákat, hanem dzsezzeseket. Ha nóta van, az is dzsezzes. Kap mindenki szólót, a cimbalmos külön nagyon örül neki, szépen el is száll, mintha ő lenne a cimbalom Charlie Parkere. Mindenki viccesen játszik. A hegedűs kifejezetten humorosan glisszandózik és aztán együtt nevetnek, egy-egy jobban ülő poénon, amit a hegedű mond. Hatalmas, szőlővel befuttatott terasz a színpaduk, van külön asztaluk, ahol két szám közt pihennek. A teraszon utazók esznek, nem sietve, ez egy drágább és híresebb hely, általában készakarva ejtik útba. Mindenki úgy tartja vissza, hogy tapsoljon, mert a cigányzenekarokról még a Budapest Bár sem tudta lemosni azt a sarat, amiben a Mága Zoltán még mindig tapos. Játsznak hosszú szünetekkel. Kényelmesen, keresztbetett lábban üldögélnek és beszélgetnek két szám között.
A Girl from Ipanema után azt mondja a gitáros: bravó prímás, ez szép volt. Mire a prímás: gyerekek, most pedig fogjátok meg a hangszereteket és gyerünk vándorútra! Hova prímás? Először ide az asztalhoz, utána meg a világhír felé liverpúlba, onnan hamburgba, onnan pedig egyenesen bombéjbe. Bombéjbe prímás? Bizony ám! Ott vár minket a hőlégballon, amivel bejátsszuk a világot. Lebegünk a rétek és erdők fölött és muzsikálunk a tigriseknek, és muzsikálunk az őserdő fura madarainak és a vad indiánoknak Dél-Amerikában. Nekik szambát játszunk prímás? Bizony! Meg csárdást is. Hadd tanuljanak. És aztán leszállunk halivúdban és játszunk a Szkarlett Dzsohanzon háza előtt, és a Szkarlett nem érti majd, de hirtelen egyre nagyobb forróságot érez. Alig bírja majd ki magán a ruhát, a sok asszisztense mind együtt tartják majd vissza, hogy ne vegye le az ezüst melltartót, az arany harisnyakötőt és a gyémánt bugyit, és táncoljon nekünk. Mi meg csak meghajolunk gyerekek, visszaülünk a tulitarka indiai léghajónkba, a buddhista léghajóba, amire indiaiul fel van írva, hogy buddha, buddha, buddha, sormintával, és muzsikálunk tovább. És tudjátok mi lesz? Mi lesz prímás? Az emberek ölelkezni fognak. És szerelmeskedni fognak az utcán, amerre mi járunk. És mi leszünk az ensznek az utazó nagykövete. És feloszlatjuk az alkaidát. És megszüntetjük a sziájét. Csak a muzsikával. És akkor jön egy szél, és megérkezünk ide, kiszállunk a parkolóban, följövünk a teraszra, kérünk egy kisfröccsöt, és tudjátok mit fogunk csinálni? Mit prímás? Hát zenélni fogunk. Meg ebédelni.
A zenekar erre már nem szól semmit, csak feláll és átülnek az asztalukhoz. Az utazók meg lassan újrakezdik az étkezést.