by zsempet

Napok óta az jár a fejemben, ahogy tizenöt évesen dühös voltam a világra télen a zokni nélkül felvett magasszárú téli cipőmbe tűrődő pizsamagatyámban zsugorodó fütyimmel a rohadó családi házunk mellett rohadó sufninak használt kisházban, miközben dobáltam a papírdobozokat, amiket a szüleim három éve nem voltak képesek kipakolni a költözés után.
Aztán feltűnt a vízvezeték-szerelő, és én azt mondtam, hogy maga a vízvezeték-szerelő? Menjen be a házba, mindjárt megmondják, mit kell csinálni! És dobáltam tovább a papírdobozokat dühösen és csak a szemem sarkából láttam, ahogy csodálkozva felhúzza a szemöldökét, hogy egy gyerek hogyan lehet ennyire köcsög, a szemem másik sarkából meg láttam, ahogy az egyik doboz mögül feltűnik a szétfagyott csap és alatta a szétázott ruhásdobozok, amiket összetart a megfagyott jég, a szétmállott dobozból kandikál az ing kockája, de a jég üvege mögött, mintha follpackba lenne csomagolva.
És megfogtam azt a dobozt is és átkúrtam a kisházon át a többi odadobált cuccra és csörrent a ruháról és mállott barna dobozpapírról letörő jéghártya, és kiszabadítottam azt a kurva csapot és besiettem, mert már viszketett, úgy fázott a combom belül.

Advertisements