by zsempet

Nem az iroda vagy, nem a kocsi, nem a gyerek, nem a bocsi, amit ha véletlenül hozzáérsz egy kolléganőd kerek melléhez – mondasz.

Nem te vagy a vágy a gyomrodban, nem te válogatsz a boltban, nem te sírod el magad, ha gond van.

Nem téged csalt meg, nem veled csalt, nem téged gyűlöl, nem te gyűlölöd. Nem a te anyád, nem a te apád, nem te eteted a végén, és nem téged pelenkázott, annak idején.

Nem vagy benne a fában, a széken ülésben, a sóhajban, a mozdulatban, nem te vagy a gondolatban, és nem te vagy sikeres gondolatban. Nem te vagy a fontos, nem te vagy jelentéktelen. Nem vagy a szenvedés sem.

Olyan, mintha sorbanállnának a gondolatok a fejemben, pedig nincsen sor, nincs a fejemnek belseje, és a gondolatokra még azt sem lehet rámondani, hogy azok, amik, mert az a szó, hogy azok, nekilendül, és a semmin átszaladva a kábetűvel beleütközik a szembefalba, és leveri egy kis részen a vakolatot, és aztán anyám lebasz, kisseprűvel fel kell szedni a port, és egy régi, színes plakát takarja majd az egészet.

Advertisements