„10perczongora”

by lucia

Volt egy idôszak, amikor olyan helyekre jártunk, ahol bárzongorista van. Több ilyen hely is volt, általában drága és sznob helyek. A szomszéd asztalnál többnyire orvoslátogatók, vagy banki középvezetôk részegedtek le és közben arról beszéltek a melletük ülô recepcióslánynak vagy asszisztensnek, hogy mennyire meg tudnák ôt csinálni, és nekik is jó lenne, de komoly; aztán meg az elôtérben üvöltöztek a feleségükkel mobilon, hogy ôk egész nap dolgoznak, és az asszony még arra sem képes, hogy egy estét ne baszogassa ôket.
Mi azonban többnyire nem figyeltünk rájuk igazán, mert bárzongoristahallgatósat játszottunk. Sört ittunk, felest nem, és közben tulajdonképpen minden idegszálunkkal a zongoristára, illetve nem is a zongoristára, hanem a zongora hangjára tapadtunk. A barátom cigizett, két slukk között nézegette a parazsát, én meg a söralátéteket pöccintgettem föl az asztal szélérôl, mint abban a régi filmben a lotyó a pultnál és közben az alkesz csak mondja neki, hogy csináld még! Csináld tovább.
Idônként, ha úgy igazán belegondoltunk egy-egy hangba, könnyek gyûltek a szemünkbe, de nem zavart. Sôt. Tulajdonképpen örültünk neki.
Aztán egyik este, amikor a bárzongorista szünetet tartott, odajött hozzánk. Mondta, hogy látja, sokat járunk ide, és mi vagyunk az egyetlenek, akik tényleg érzik a zenét. És köszöni szépen. Mondtuk, hogy üljön le. Meg, hogy mit iszik. Borpárlatot kért, tokai borpárlatot. Azt mondta, neki koncentrátum kell a játékhoz. Megkérdezte, hogy van-e kívánságunk. Egy ideig nem feleltünk, aztán ezt mondtuk: Azt szeretnénk, ha ezek az öltönyösök egyszer megkapnák amit akarnak. Érti? Mindent, amire vágynak.
A zongorista lassan elmosolyodott és így szólt: Engem akkor kirúgnak. Ugyan már! mondtuk. Bármikor talál jobb helyet. A zongorista nem szólt. Kiitta ay italt, elnyomta a cigijét, ránk vigyorgott, aztán visszaült a zongorához.
Ahogy elkezdett játszani, eleinte semmi furcsa nem történt. Jöttek a hangok szépen, egymás után. Egy csomó ideig még nem állt össze, nem találtuk az irányt. Aztán lassan leesett, hogy mirôl van szó, és ezzel együtt mi is elkezdtük érezni, a szomszéd asztalnál ülô recepcióslányok ölének melegét, hónaljuk illatát, szájuk páráját, ahogy ordít, sajog minden érzékszervünkbe. Nem volt könnyû, de, valahogy megúsztuk. A zenére koncentráltunk, azért sikerült.
Az orvoslátogatók és a banki középvezetôk szerintem még soha, sehonnan nem távoztak ilyen gyorsan és ennyire ijedten. Ahogy az utolsó is beült a céges kocsiba, a zongorista kinyitotta a szemét, és elkezdett játszani valami semleges, halk bárzenét. A lányok még várták egy kicsit, hogy odaüljünk és nekik is jó legyen, de tényleg, de aztán lassan már nem vártak tovább és hazamentek.
Hallgattuk tovább a zenét. A barátom cigizett, két sluk között nézegette a parazsát, én meg a söralátéteket pöccintgettem föl az asztal szélérôl, mint abban a régi filmben a lotyó a pultnál és közben az alkesz csak mondja neki, hogy csináld még! Csináld tovább.

Advertisements