mandala

by lucia

Minden reggel ez a bénult kábaság. Biztos mert annyian vannak most a kába kövénél. Lennék én is muszlim lehetnék most a finom melegben, mezítlábalhatnék a jó hûvös kövön és be- betérhetnék egy-egy forró teára valami kis kávézóba, hogy ülepítsem egy kicsit a lelkemben kavargó hitet, az összes hét kört megtevô odaadó gondolatot. A hagyományba vetett kötelezô bizalmat. Igenis szeretném az egyenruhám, a kis sapkát, a zakót, a cigit, a bételt, a piros csulát, vagy zakó helyett a bô fehér nadrágot, a fehér fejkendôt és a mercedesem, meg a napszemüvegem. Szeretném, hogy a feleségem senki sem látja, szeretném egy párnán ülve az al dzsazirát nézni és káromkodni a zsidókra meg az amikra, szeretnék nikotnitól sárga ujjal kis szakadt cetliken kereskedôbirodalmat irányítani telefonfülkékbôl, vagy mobilról, szeretnék ostoba európaiakkal alkudozni a filléres biszbaszokra boldogan, hogy még így is a tízszeresét fizetik annak, amibe nekem került, tudván, hogy nálam otthon igazi van belôlük, de ezek soha látni sem fognak olyat.
Szônyegek. Szônyegekkel foglalkoznék. Válogatnám, tapogatnám, nézegetném ôket, alkudnék rájuk rajtuk ülve. Közben a kezem fejével néha megsimítanám erôs szálaikat. Ilyen szônyegeken csinálnám a gyerekeimet és ilyen szônyegeket adnék a fiamnak, ha megházasodott. Ilyen szônyegen imádkoznék, és érezném, ahogy a szônyeg közepe magába gyûjti és a gyökerembe sugározza a földet, a lent locsogó vizet, gázt, olajat és magmát. Ezért a szônyegért mondanék leborulva köszönetet.

Advertisements