mekkéne

by lucia

Meg kéne írni a halottakat. Nem csak a Mamit, meg őt úgyse lehetne. A többieket. Robibácsit, a nagy sváb embert, akinek a szőlőjében olyan rohadt sokat voltam kiskoromban Pécsett, és aki aztán megbolondult, és kiugrott a belvárosi lakásuk ablakából és olyan szerencsétlenül esett, hogy meghalt. Vele kapáltan életemben először szőlőt talán tíz éves koromban. Akkor még nem tudtam, hogy harminc évesen is kapálni fogok hétvégente, és nálam is a konyhából fog nyílni a pince, mint Robibácsiéknál. A Pityut, aki néprajzos volt a múzeumban és minden bulin ott volt nálunk és mindig jól be is rúgott, miközben a bakelitről üvöltő Rolling Stones miatt én meg az öcsém nem tudtunk aludni a másik szobában. Aztán néha elkapta valami érzelem és bejött hozzánk részegen és mesélt. Szerettük a Pityut, nem volt negyven, mikor meghalt valami hasnyállófaszban egy hét alatt kilencvenháromba. Ha szentimentális lennék, azt mondanám, ez lesz, ahogy öregszem. Gyűlni fognak körülöttem a halottak, míg meg nem halok én is. Kíváncsi vagyok, hogy fogok. Túlságosan szeretek élni az a baj. Jelenleg kilencvenévesen szeretnék síelés vagy búvárkodás közben.

Advertisements