by zsempet

Egy gondolat azt mondja, hogy nem kéne hallgatnom a gondolataimra, mert csupa hülyeséget mondanak.

De vannak olyan gondolatok, amik nem mondanak semmit, csak néznek hülyén és lihegnek a sarokban. Bejövök, melegítem a tenyerem pont közepét a bögrémmel, és próbálok nem rájuk nézni. Ők persze csak engem figyelnek. Nem morognak, nincs bennük rosszindulat. Néznek. Én nem nézek oda, kifelé nézek. Madár az erkélykorláton. Korty.

A gondolatok lassan nyújtóznak, és felkelnek. Szabadon járnak-kelnek a lakásban. Az egyik nagy és fekete, a másik kicsi és zsemlebarna.

Úgy tűnik, nincs bennük rosszindulat, ők csak élni akarnak. Talán az egyiknek szarnia kell egy kicsit, de nem jelez nekem semmit, mondjuk egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy szobatiszta lenne. A másik átkocog a szoba túlsó sarkába és leheveredik oda. Ahogy felkavarodik a mozgásától a levegő, érződik, milyen büdös. Meg kéne fürdetni ezt a gondolatot, gondolatsamponnal, ami nem csípi a szemét.

Vajon megesznek ezek a gondolatok, ha most itt meghalok? Megvárják, amíg kicsit felpüffedek és a lágy részeknél lassan kikezdenek? Dögevő egy ilyen gondolat?

És egyáltalán: házigondolatok ezek, vagy vadgondolatok? Miért nem tudom? Nem az én gondolataim? Én mindenesetre nem szeretném etetni őket. Csak ha meg is fürdethetem őket. Akkor nem zavarnak nagyon. Csak ne fingjanak és ne ásítsanak hangosan. Meg ne basztassanak, hogy hugyozniuk kell. Sétáltassák meg magukat. Akkor maradhatnak.

Advertisements