by zsempet

Arra jöttem rá reggel a jógagyakorlás közben, hogy úgy sem vagyok a testem, hogy például a szüleim a lábaim, a csípőm meg a viszonyom velük. Állok az anyámon, és féllótuszban simán elérem a hátam mögött átnyúlva az apámat, vagyis a jobb lábamat, de ha az apámra állva megpróbálok eljutni anyámhoz, annak semmi esélye. Nem is lehet jól ráállni egy apára, aki nem létezik. Az összes előrehajlós gyakorlatban leborulok a szüleim előtt. Tisztellek drága anyám, öt légzésen át imádkozom hozzád és megpróbálom átélni valódat, aztán a másik oldalon tisztellek drága apám, csak téged kissé nehezebben tudlak, mert a nevedet sem régóta tudom. Az is szép, hogy ők nem okai semmilyen nehézségnek. Ők a cél, meg az irány, meg a viszonyítási pont minden gyakorlatban, és minden gyakorlat így vagy úgy, de arról szól, hogy a velük való viszonyt, azt, ahogy kapcsolódok hozzájuk – a csípőmet – rendezzem. Az is nagyon érdekes, hogy a jobb csípőm befolyásolja, hogy meddig tudok ráhajolni a bal lábamra és viszont. Az apával való kapcsolatom meghatározza, hogy mennyire tisztelem és szeretem anyámat és fordítva.
A karom mutatja a legszebben a különbséget az akarat és az erőlködés között. A kar az akarat. Kell akarni, nyújtózni, nyúlni, és kell a támasz is például a hegypózban, a hídban a karom tart, vagyis az akarat-erő. De ha már húzom magam a karommal, az erőlködés. Ott csúszik be a fejem a vállaim közé, ott már nem lehet jól lélegezni, ott már simán szakadhat is bármi. Legtöbbször a térdizület. Ahol szakad, ott van a különbség az alázat és az alázkodás között. Az alázkodás a megfelelni akarás görcse.

Advertisements