by zsempet

Megnézhetem esténként a nagyfilmet, nem kell titokban, a levegőt halkan véve álldogálni a hideg folyosón és az ajtórésen át. De ezt a képet azt hiszem írtam pár napja, vagy hete. Mondjuk, hogy a közelmúltban. Szóval megnézhetem, csak egyáltalán nem érdekel már.
Ültem egy hetvennél kicsit idősebb orvos icipici irodájában pár nappal ezelőtt. Két állóra állított monitoron nézi a digitális képalkotó berendezések felvételeit és diktálja a leleteket a számítógépnek, közben káromkodva javítja a gép által mindig elkövetett rövidítési és orvosi latinos hibákat. Inkább öreg és keserű ez a férfi, mint idős és bölcs, nem tudom, mennyire érthető a különbség.
Szóval ott ültem pár órát és beszélgettünk, miközben ő dolgozni próbált és amikor diktált és csendben voltam, és értékeltem, hogy hangosan, mintegy nekem is magyarázva nézi és elemzi a beteg testrészeket. És nemrég műtötték a szívét, egy disznó billentyűjét kapta meg a sajátja helyett. A disznóbillentyű csak tizenöt évig bírja, mondta nekem, de nem hiszi, hogy nyolcvanhét éves korában ez még probléma volna. És elmesélte, hogy milyen az, amikor egyáltalán nincsen semmilyen porc a térdeden, egyiken sem. Merthogy én is valami hasonló baj miatt ültem ott. És mondott valamit a hátralevő éveiről, nem lemondóan, nem tagadást várva, és nem önsajnálva, hanem teljesen tényszerűen. Pontosan tudtam, miről beszél, éreztem a hangsúlyt is, meg főleg az érzést, a bizonyosságot. Belémhasított, hogy egy éve még fingom sem lett volna, hogy mit is jelent amit mond. Aztán meg eszembe jutott, hogy az ő génjei ott vannak az enyéimmel együtt a fiam mindegyik sejtjében.

Advertisements