zsempet

Azok ott hattyúk?

by zsempet

Arra jöttem rá reggel a jógagyakorlás közben, hogy úgy sem vagyok a testem, hogy például a szüleim a lábaim, a csípőm meg a viszonyom velük. Állok az anyámon, és féllótuszban simán elérem a hátam mögött átnyúlva az apámat, vagyis a jobb lábamat, de ha az apámra állva megpróbálok eljutni anyámhoz, annak semmi esélye. Nem is lehet jól ráállni egy apára, aki nem létezik. Az összes előrehajlós gyakorlatban leborulok a szüleim előtt. Tisztellek drága anyám, öt légzésen át imádkozom hozzád és megpróbálom átélni valódat, aztán a másik oldalon tisztellek drága apám, csak téged kissé nehezebben tudlak, mert a nevedet sem régóta tudom. Az is szép, hogy ők nem okai semmilyen nehézségnek. Ők a cél, meg az irány, meg a viszonyítási pont minden gyakorlatban, és minden gyakorlat így vagy úgy, de arról szól, hogy a velük való viszonyt, azt, ahogy kapcsolódok hozzájuk – a csípőmet – rendezzem. Az is nagyon érdekes, hogy a jobb csípőm befolyásolja, hogy meddig tudok ráhajolni a bal lábamra és viszont. Az apával való kapcsolatom meghatározza, hogy mennyire tisztelem és szeretem anyámat és fordítva.
A karom mutatja a legszebben a különbséget az akarat és az erőlködés között. A kar az akarat. Kell akarni, nyújtózni, nyúlni, és kell a támasz is például a hegypózban, a hídban a karom tart, vagyis az akarat-erő. De ha már húzom magam a karommal, az erőlködés. Ott csúszik be a fejem a vállaim közé, ott már nem lehet jól lélegezni, ott már simán szakadhat is bármi. Legtöbbször a térdizület. Ahol szakad, ott van a különbség az alázat és az alázkodás között. Az alázkodás a megfelelni akarás görcse.

by zsempet

Megnézhetem esténként a nagyfilmet, nem kell titokban, a levegőt halkan véve álldogálni a hideg folyosón és az ajtórésen át. De ezt a képet azt hiszem írtam pár napja, vagy hete. Mondjuk, hogy a közelmúltban. Szóval megnézhetem, csak egyáltalán nem érdekel már.
Ültem egy hetvennél kicsit idősebb orvos icipici irodájában pár nappal ezelőtt. Két állóra állított monitoron nézi a digitális képalkotó berendezések felvételeit és diktálja a leleteket a számítógépnek, közben káromkodva javítja a gép által mindig elkövetett rövidítési és orvosi latinos hibákat. Inkább öreg és keserű ez a férfi, mint idős és bölcs, nem tudom, mennyire érthető a különbség.
Szóval ott ültem pár órát és beszélgettünk, miközben ő dolgozni próbált és amikor diktált és csendben voltam, és értékeltem, hogy hangosan, mintegy nekem is magyarázva nézi és elemzi a beteg testrészeket. És nemrég műtötték a szívét, egy disznó billentyűjét kapta meg a sajátja helyett. A disznóbillentyű csak tizenöt évig bírja, mondta nekem, de nem hiszi, hogy nyolcvanhét éves korában ez még probléma volna. És elmesélte, hogy milyen az, amikor egyáltalán nincsen semmilyen porc a térdeden, egyiken sem. Merthogy én is valami hasonló baj miatt ültem ott. És mondott valamit a hátralevő éveiről, nem lemondóan, nem tagadást várva, és nem önsajnálva, hanem teljesen tényszerűen. Pontosan tudtam, miről beszél, éreztem a hangsúlyt is, meg főleg az érzést, a bizonyosságot. Belémhasított, hogy egy éve még fingom sem lett volna, hogy mit is jelent amit mond. Aztán meg eszembe jutott, hogy az ő génjei ott vannak az enyéimmel együtt a fiam mindegyik sejtjében.