by zsempet

A pályán mindig az történik, hogy  beadom a kétszázast az őrnek, és azt mondom neki, hogy a nyugtát majd utána.
A pályán négy százas van, két görbe, két egyenes. Mindig a külső sávban megyek.
A pályán először mindig nagyon fáj, aztán, ahogy bemelegszik, már csak viszket.
A pályán van két nagy tócsa az első görbe százas végén. Azt mindig átlépem.
A pályán nem érintem le a sarkam. Tudom, hogy így is dörzsölődik a lépcsőzetesre tört porc a felette levő porcba, de legalább nem ütközik össze azzal az erővel, amit egy lendületesen érkező hetven kilós test képes kifejteni a földbe csapódva.
A pályán szépen kilépem, mint régen. Négy perc húsz körüli kilométereket megyek. Ezt olyan tíz kilométerig bírtam régen tüdővel és szívvel. Most is olyan érzés, nem fáradok jobban.
A pályán a második körben már nem foglalkozok azzal, hogy fáj.
Olyan, mintha futnék.
A kilencedik kör végén aztán megelégeli a sérülés. Hirtelen olyan érzés, mintha belelépnék egy szögbe, és az tövig mélyedne a csontomba. Csak a szög belül van, a bokám közepén.
És akkor három napig nagyon fáj. Akkor is, ha nem terhelem. De izomlázas is. Ami olyan, mintha volna.

Advertisements