Mankózok át a parkon. Óvatosan a gyöngykavicson. Épp

by zsempet

Mankózok át a parkon. Óvatosan a gyöngykavicson. Épp szomorú vagyok, mert mi van, ha örökre úgy marad a lábam. Teli van a kutyafuttató futó kutyákkal. Az egyik ott kocog mellettem a kerítés túloldalán. Megállok. Ő is. Szembebicegek vele. Ő elfordítja az egyik fülét.
– És ha így maradsz? – kérdezi. – Nem futsz tán soha már.
– Igen, lehet – felelem.
– Rossz lesz neked?
– Nem lesz jó – felelem.
– Emlékszel a Zolira?
– A Zoli kutyára Debrecenből?
– Igen.
– Az alkoholista egyetemi tanár szomszéd kutyája.
– Emlékszel, hogy halt meg?
– Emlékszem igen. Elkapta egy másik kutya. Megsérült a lába. Mi nyaralni voltunk, a szomszéd meg pár hétig részeg volt. Mire megjöttünk, szét volt rohadva a lába. Elvittük, amputálták, de mégis elpusztult.
– A szomszéd azóta józan, igaz? – kérdi a kutya.
– Megtért. A kutya meg azóta halott. Tudom, mit akarsz mondani.
– Na mit?
– Hogy ő esetleg sajnálhatná magát. De még ő sem.
– Na látod. Tudsz te néha.
– Néha.
Mankózok tovább. Megpróbálom egymás után letenni a két mankót, hogy lássam milyen lehetett a Zolinak abban a három napban, amikor már láb nélkül, betegen szaladgált utánunk a társasház kertjében.

Advertisements