by lucia

Fekszem a padlón és lehet érezni, ahogy lassan elkezdek forogni vagyis nem én, hanem a testem, vagyis nem is a testem forog, hanem a szoba, merthogy én vagyok a rotor a szoba meg a helikopter, de ez egy fordított helikopter, aminek a rotorja utazik és a teste repteti. Azért egy mondat, mert ez az egész érzés egyszerre jön, forog alattam a szobakopter és repülünk lefelé mint valami fordított vietnámi filmben, fektemben sodorhatnék egy cigit és rágyújthatnék miközben alkarom a géppuskán nyugtatom miközben várom, hogy odaérjünk, ahol olyan emberek, akik semmit sem tudnak rólam megpróbáljanak meggyilkolni és én is azt érezzem, hogy tiszta szívből ki akarom irtani őket mind.
Megyünk egyre mélyebbre lefelé, nyílik ki a mélység, ahogy egyre kevesebbet látni a felszínből, lassan elvész a fent és a lent, a jobbra és a balra, csak azt érezni, hogy van, de nem nagyon lehet tudni, hogy miért, nem lehet érteni, de jó. Nem olyan, mint nagyon mélyen a vízben, nem is olyan, mint nagyon magasban a levegőben. Sűrűbb és hígabb egyszerre és jóval határtalanabb. És akkor beérünk valahova, ahol hirtelen kettéválik az egész. Jobbról meleg, balról hideg, jobbról sárgás, balról kékes. És ezzel már tudok mit kezdeni, és ismét van valami.