by lucia

Álmomban bármikor be tudok menni mások fejébe, hogy az ő szemükkel lássam azt, ami van. Nem tudom, hogy ez normális-e. Egy repkedő mikrokamera története mostanában. Fejlett kis izé, de az audio funkciói elég bénák, nagy, visszhangos, kicsit kinyilatkoztatások sorozatát hallom csak. Bombázópilóta vagyok, aztán rettegő matróz az anyahajón, amit a bombázó épp támad. Közben torzan szól valami hangosbeszélő. De az egész egy számítógépes játék.

Nemrég elmondtam pár varázsigét. Lementem önmagamban olyan mélyre, hogy már nem is láttam a felszínt és megkerestem pár ősömet. Bennem vannak mindig ők, nem csinálnak szinte semmit, csak ott lebegnek némán egy liftakna-szerű, kicsi, de nagyon-nagyon magas, kicsempézett szobában. Egymás mögött és fölött – ezért magas a szoba. Fürdőszoba hangulatú amúgy, de nem kellemes. Pincében van és hideg.
Ott lebegnek, fekete árnyak. Nem lehet arcot látni rajtuk. Eltérő árnyalatú fekete mind. Van, amelyik halvány, van amelyik egészen sűrű és három dimenziós és van, amelyik szinte alig van. Van egy szál, amelyik végigmegy a soron. Nem köti össze őket, csak átmegy mindegyiken.
Nekem kettejükkel volt bajom, ezért egy körbe álltunk hárman és elmondtam pár varázsigét. Vagyis inkább mondatok ezek. Na és most jön a lényeg: A varázsigéket onnan lehet felismerni, hogy egy szavukra sem emlékszel miután elhangzottak. Viszont azt érzed, hogy minden megváltozik tőlük.

Ült itt egy férfi és egy nő. A férfi van felém arccal. Azt hittem percekig, hogy a nő a fia. Kócos fekete haj, undorító norvégmintás pulóver (szegény gyerek, mit rá nm kényszerít az anyja!), és fekete farmer. Kicsi, keskeny hát, kiskamaszosan görnyedt vállak, előrenyomott nyak. Csak az ember nem így beszél a fiával. Aztán a kezét is megfogta. Ja, magassarkú csizma van a farmer alatt. Amorf egy nő. Görbe. Aztán felálltak és elindultak felém, és megláttam a nő arcát és azt, ahogy mozog és megértettem őt is, meg a férfit is. Görbe maradt, de most már értek mindent.

Advertisements