by lucia

Ez már ilyen péntek-szombat magasságában lehetett. Isten készen volt majdnem mindennel. Tökre örült, hogy milyen szépen elrendezte az állatoknál a jellem és a funkciók egyensúlyát. A hangyák vakon engedelmeskednek és mennek a többiek után. Ezt Isten hangyásságnak mondta, mert akkor még nem használták a hangyás szót arra, hogy bolond.
A madarak csapatosak lettek, követik egymást, érzik a tömeg rezdüléseit. A növényevők szinte mind rendesek – ezt is Isten mondta így -, vagyis alá-fölé rendeltségi viszonyokba rendeződnek. Van a főnök, akinek mindent szabad, az viszi a nőstényeket is, cserébe viszont ő fogja megmondani merre van a legelő és az itató. Végülis az ő kölykei hullanak el, ha rosszul tudja. Aztán ott voltak még a ragadozó jellemek is. A magányosak és az erőszakosak. A hidegen funkcionális csapatszellem a farkasoknál, ahol addig főnök valaki, amíg gyorsabban és tovább fut a töbieknél, és a meditatív, hatékony magány a pumáknál és a jegesmedvéknél.
Isten örült, mert látta, hogy milyen jól van ez az egész. Mindenki megkapta azt a jellemet, amivel a legjobban tud élni, az egész klasszul kategorizálható, minden fasza. Gondolom, ha már lett volna akkor számítógép, csinált volna excelltáblát mindenről, eléggé olyan típus.
Csak a delfineket nem tudta hová tenni. Nekik külön jellemet csinált, egy mindenkiétől eltérőt. Mindegyik másmilyen lett, bekategorizálhatatlan, és teljességgel zabolátlan. Össze-vissza szaladgáltak, mindig új játékot találtak ki és mindenbe beleütötték az orrukat. Ettől függetlenül Isten eltűrte őket maga körül, mert bár magának sem vallotta volna be, de azért nagyon bírta őket. Most is ott ugráltak, hogy mit csinálsz? Mit csinálsz?
Embereket. Tulajdonképpen készen is vannak. Csak még azt nem tudom, hogy milyen jellemet adjak nekik.
Ezek itt a jellemek? kérdezték a Delfinek és felugráltak a polcra, ahol az előző napokon kikevert állati jellemek voltak hosszú, törékeny üvegekben.
Azok ott jellemek, mondta Isten, de nem az emberekéi. Nekik jó lenne kitalálni valami újat. És óvatosan azokkal az üvegekkel.
Nem kell új az embereknek. Mondták a féltékeny delfinek és ugrálni kezdett mind, hogy bizony nem kell, de nem hát! Itt vannak ők a delfinek. Nekik egyedi és eredeti. Ez a jó!
Az Isten pont röhögni akart, hogy micsoda kis erőszakos lényeket sikerült csinálnia, mikor az egyik delfin meglökte az egyik nagy üveget, ami nekidőlt egy másiknak és pár pillanattal később az összes jellem lefolyt a polcról. Pont az alul sorakozó kész emberekre. Van, akire a hangyajellemből csurgott, másra a csordában élő állatokéból, de jutott elég az alá-fölé rendeződő fajok jelleméből is, és páran kaptak a pumák és jegesmedvék magányosságából is.
Amint a jellemek elérték őket, az emberek megmozdultak és szétszaladtak a világba. Isten állt, nézte az oltári kuplerájt és legszívesebben káromkodott volna, de inkább csak megvakarta a fejét, és félig nevetve elsóhajtotta magát. A teremtés már csak ilyen. Ahogy sikerül. Aztán a delfinekre nézett, akik a nyakukat behúzva álldogáltak a polcon a felborogatott üvegek romjai között.
Nagyon hülye állatok vagytok, mondta nekik. Gondolom megértitek, hogy ezek után nem fogom engedni, hogy csak úgy szaladgáljatok fel-alá. És elvette a lábukat és a kezüket és tengeri lényeket csinált belőlük. Azóta is kérik bocsánatát, de hiába ugrálnak ki a vízből, Isten csak felhúzza magát, ha látja, hogy még mindig nem szoktak le a linkeskedésről.

Advertisements