by lucia

A Dunánál forgattunk ma filmet, átúszni lett volna kedvem a keskeny mosoni ágat, féltem volna közben, hogy elcsap egy keelboatos idős pár és hasadt fejjel kis melltempókban csurgok át a túloldalra a délceg gyorsozás után. Vérző fejemről jutna eszembe cápa, mint annyiszor kiskorom óta a vízben, a fogai mintha kőbe rúgtam volna, inkább meglepne elsőre, mint ijesztene. De persze közben csak úsznék, csap-csap, csap-csap, levegő, csap-csap, csap-csap, levegő.
A túloldalon pucér lennék nagyon azon a lejtős betonon és félve nézném látott-e a stáb, de aztán maradna csak két kilógó csípőcsont és az út visszafelé, még egyszer a félsz egy hasító keelboattól.
Amúgy hidegben kánikulát játszunk, mindenki vigyorogva reszket. Majd napfényesre fényeljük, majd napfényesre fényeljük, ismételgetik. “Mindenkinek melege van!” kiabálja az első asszisztens a statisztáknak és elered az eső.
A fényelés a jó szó. Állítgatjuk a layereket, nézzük egymás után a képkockáinkat, készülünk a prezire. Ez az életünk. Észre sem vesszük, hogy az ügyfelünk egyetlen percünkre sem vett adásidőt.

Advertisements