by lucia

Van egy kastély Rómában egy parkban. Kisebb fajta, talán valami bíboroska építtette amikor egy rövid ideig azt gondolta annyira jól megy neki, hogy még a pápaság is szóba jöhet. Mondjuk minden bíboros ezt gondolhatta akkoriban a tizenhetedik század második felében, amikor ez a kastély épülhetett. Nem is biztos, hogy a kastély a jó szó, inkább amolyan villa ez.
Egy dombtetőn áll, valószínűleg csak a véletlen szerencse az oka, hogy nem épült be körülötte minden. Rómában így első, felületes ránézésre elég sok mindennek a véletlen szerencse az oka.
A villa most étterem. Három emeletén vannak asztalok, mi a legfelsőn ülünk, szép a kilátás a kivilágított Szent Péter bazilikára, és nem messze az angyalvárra. Az asztalnál ül két magyar, két cseh, két orosz, egy francia és egy osztrák. Mindnyájuk közül az angolnak van a legtöbb hatalma, ő konkrétan világhíres is hála tudásának, bár valószínűleg a francia többet keres – ő Oroszországban dolgozik.
– Brightontól nem messze lakom – meséli az angol. – Napi öt órát vonatozom. Ez az én időm.
– Dehát az rengeteg! – szörnyülködnek a többiek.
– Igen, sok, de ki lehet használni. Tavaly írtam egy regényt a vonaton. Nemrég adták ki.
– Miről szól? – kérdezi az egyik magyar.
– A szerelemről – válaszolja az angol mosolyogva.
– Ez nagyon jó! – reagál a magyar. – Tudod nálunk, Kelet–Európában teljesen elképzelhetetlen, hogy egy olyan ember, akinek a titulusa igazgató, ne autóval járjon.
– Jézusom! Belehalnék – szól az angol.
– Igen, de nálunk tök koszosak a vonatok! – szól a másik magyar.
– Pfú! Nálunk is! Rettenetesen! – vágja rá szintén szintén szörnyülködve az angol.
Esznek tovább.
– És nálatok hogy alakulnak a bevételek az első negyedévben? – fordul a cseh az oroszhoz, épp mikor kezdene kellemetlen lenni a csend.