by lucia

Lefekszik a kutya a sárba, messziről nézi a gazdája. A bal térde elnyomja az ereket a jobb combja alján. Rövid a szoknyája. A napszemüvege kicsit nagy a fején, csuklója hülyén hajlik a kávéscsésze fölött, és hajlik és hajlik és hajlik, ahogy a kávét keveri.
– Lefekszik a kutya a sárba – szól a gazdája. – Aztán berzenkedik majd a slagra, pedig csimbókosan nem engedhetem be a házba. Pedig jó lenne szalmával felszórt téglapadlón élni, magas, erős tölgyfa bútorok közt.
– A berzenkedik jó szó – szól közbe a gazda barátja.
– Szolgáim is lennének és lovaskocsim. Vizitelni járnék. Lenne egy intézőm.
– Átjárna a szomszéd birtokos. A vágtától átizzadtan. Nyakán elnyílt az ing. Csizmásan lépne a fogadószobába.
– Nem hasonlítana rád – szól a gazda kurtán és kortyol a kávéból.
– Ki mondta, hogy rám hasonlít? – gyerekes sértettség.
– Nem hasonlít. – Tárgyilagos. – De átjárna. Az biztos.
– De csak a birtokaid miatt.
– Meg a pinámért. Sosem vennék bugyit az abroncsszoknya alá.
– Hozná a vérbajt a kurváktól.
– Szarom le.
Hallgatnak. A kutya gazdája lábat cserél. Elegánsan.
– Nem értem, mire kellek neked. – Így a barát.
– Én kellek neked.

Advertisements