by lucia

Várom, hogy a pulykamellre helyezett szalonnadarabok változzanak, guggolok a sütő előtt. Én sosem fogom hagyni, hogy a régi zsírokból új fekete festék legyen a sütő belsején, de nem azért mert én egy ilyen múltat tagadó, új, steril generáció vagyok, hanem mert tudatos tudok lenni arra, hogy a zsírráégés nem törvényszerű. Anyám biztos megint sokkal jobbakat fog csinálni, pedig nála rá van égve a zsír a sütő belsejébe, sőt, még a jénaiai (Tarzan) is feketék szép, áttetsző helyett, de anyám egy kibaszott zseni a konyhában, így ő nem ér, az csak az én hülyeségem, hogy minden évben hozzá mérem magam, meg hát amúgy nagyon hasonló az ízvilágunk, de hogy ez genetikai lenne, tagadom. Mert minden ember minden főztjének megvan a maga saját íze, olyan ez, mintha a hangunk lenne, minden szavunk ezen szólal meg. Hogy ez mért van, végképp nem tudom, de hogy van, az biztos.
A pulykamellre helyezett szalonnadarabokat azért jó nézni, mert legalább történik valami amíg várok a gyerekem anyjának csodálatos konyhájában a szentdélutánban, amelynek folyamán sokadszor kell megbeszélnünk, hogy akkor pontosan mikor is fog jönni a jézuska, és elmagyaráznunk, hogy mi nem vagyunk ahhoz elég koránkelők meg ilyen hogyismondjuk rendesek, hogy akkor jöjjön, amikor a szembebencéékhez, akinek az örömteli kiáltásai már fél ötkor áthallatszanak. Hozzánk nyolc-kilenc között jön és passz. Tudom, hogy nehéz, de ez van, ilyen a mi jézuskánk. Olyan ez fiam, mintha a hangunk lenne ez a késés, minden másban is benne van, az életünk minden szava ezen szólal meg. Ne nézz ilyen hülyén, én sem értem, de nem tudok mit csinálni vele.