by lucia

Fontenblanc fázott kicsit, de a teraszon ült le. Fel kellett volna venni a vastag gyapjú Aran-pullóvert a bőrdzseki alá, de most már mindegy – gondolta. Intett a kávézó kirakatán át Paulnak, és mutatta, hogy kér enni is, vagyis két croissant-t is, meg egy kis vajat. Fújt a szél, ezért óvatosan hajtogatta az újságját. Kicsit dermedt volt a keze. Decemberben kiülni a teraszra, micsoda hülyeség. Már várta, hogy végezzen a reggelivel, rendelhessen még egy eszpresszót és rágyújthasson. Reagan, Miterrand, Thatcher, Brezsnyev – nem is hallotta, inkább csak valamilyen lüktetésként érzékelte ezeket a neveket a fejében, miközben nekilátott elolvasni a címlapot. Paul kijött, elérakta a café au lait-t, és begyújtotta a hőgombát. Fontenblanc egy biccentéssel megköszönte a gondoskodást, de olvasott tovább.
Igazából nem is a hírek, inkább a kommentárok és a vélemények érdekelték. Meg az érdekességek és az apróhirdetések. Szerette érzékelni mögöttük az embereket. A publicisztika írójának manipulatív szándékát. A családi háttérből vagy valamilyen fiatalkori sokkból fakadó meggyőződést, a kompenzált komplexusokat. Az apróhirdetések mögötti kis történeteket. A noszogató feleséget, aki hetek óta kéri a férjét, hogy hirdesse már végre meg ezt az ócskavasat, amit ő még mindig autónak nevez. Olvasás és a croissant mártogatása közben Fontenblanc néha felemelte a fejét és nézte, ahogy az utca túloldalán a virágboltban az eladólány rendezgette a hatalmas vázákat nyitás előtt. Eszébe jutott Inez. Inez keze és a bőr a karja belső oldalán a könyöke fölött. Fontenblanc sóhajtott és előhalászott egy cigarettát és rágyújtott.
Elővette a bőrdzseki belső zsebéből a jegyzetfüzetét és ezt írta az első tiszta oldalra:
Leszakadt egy kilincs, jól van ez így. Ezt sem fogom megcsináltatni évekig. Mögötte lassan megszokja a magányt a szoba, és elalszanak a könyvek. A lakás többi részén próbálunk úgy járni, hogy ne ijedjen meg a szagunk.

Advertisements