négynegyvenes kilométerek

by lucia

Huszonegy kilométernyi tiszta lélekzet. Mindig a neonzöldet nézem. Elképesztően sokan hordanak valami neonzöldet egy futóversenyen. Ha látok egy neonzöld foltot valahol magam előtt, akkor addig gyorsítok, amíg utol nem érem a viselőjét. Ha már csak pár méterre van előttem, akkor kinézem a következőt úgy száz méterrel tovább.
Végig a partot várom, és amikor odaérünk, akkor alig nézek rá, de érzem a hatalmas vízfelületet a baloldalamon. Ott vibrál a bőrömön a sok réteg ruhán át is, szinte süt.
Nincsenek távolságok, és nincsenek érzések. Csak a ritmus van, a lélegzet és a léptek, és az előrehaladás. A szándék, ami mindig előttem jár. Tulajdonképpen végig gyorsítok. Minden lélegzetvétel és kifújás egy mantra-mondat, a lépteim ütések a földön, ami most tulajdonképpen sámándob. A lelkem egy ima-vonat, és hosszan, szinte láthatóan kinyúlik a mellemből magam elé, úgy húz. Nem is megyek, inkább hagyom magam, hogy húzzon.
Nem fáj semmi, hiszen nem is vagyok a testemben, de nincs semmiféle misztikum sem bennem. Lassú, nyugodt gondolataim vannak gyakorlati dolgokról, de alig hallatszanak. Ezek is inkább szándékok. A testem pontosan tudja, hogy mit kell csinálnia. Tudatosan gyakoroltam és tanultam éveken át, hogy hogyan lépjek, hogy a kar mester, hogy hogyan tartsam a fejem. Évekig kerestem, hogy mitől és hogyan leszek gyorsabb, de most már minden magától megy.

Advertisements