by lucia

Van egy ember. Egyszer feküdt egy helyen, egy parkolóban. Ott aludt. Messze volt mindentől ez az üres parkoló és csak az ellenkező végében égtek lámpák, azokat is eltakarta az a kocsi, ami mellett ez az ember feküdt. Kicsi volt a fényszennyezés ott az ember körül, ezért nagyon sok csillagot láthatott. Ott feküdt az ember a hálózsákjában, olvasta a kalandregényét, majd amikor elejtette, akkor tudta, hogy már alhat. Lekapcsolta a zseblámpáját, hanyatt fordult és látta, hogy látja a távolságokat a csillagok között. Nem tudta meghatározni miért és hogyan, de pontosan érezte, hogy a csillagok közül melyik van közelebb és melyik távolabb. Egy kicsit elfordította a fejét. Két csillag közelebb csúszott egymáshoz.
– Mi a picsa? – mondta. Felállt, és feltartott fejjel menni kezdett. Ahogy ment, úgy mozogtak a csillagok, mert más szögből látta őket. – Nem hiszem el – motyogta halkan, miközben az ég felé fordított arccal hátrált. – Ötcsilliárd fényévre vannak és nekem olyanok, mintha damilon lógnának egy gyerekágy fölött?
De így nekem nem számítanak a csillagképek! gondolta, mert nem akart tovább motyogni. Vagyis nem! Én rengeteg csillagképet látok! Ez hihetetlen! Kurvajó! De álljak meg, mert mindjárt hanyatt esek! Háromdés csillaglátásom van!
Visszament a hálózsákjához. Háromdés csillaglátás! gondolta. Hihetetlen baszd meg! gondolta és elaludt.

Advertisements