by lucia

Ha népmese lennék, akkor elhinném, hogy van egy ország valahol túl az óperencián, ahol örökké május van. Elindulnék megkeresni azt az országot, találkoznék három nővel útközben. Az egyik engem akarna, a másikat én akarnám, a harmadik meg csak simán elátkozna örökre. De mind adna nekem egy gyereket. Az első egy aranyhajú kisfiút, a második egy hollófekete hajú kislányt, a harmadik pedig megszülné nekem az én pontos másomat női testben. Mennénk tovább mi négyen, én és a gyerekeim. Szembejönne egy ősöreg ember, kiderülne, hogy ő a föld mágnesének a főpásztora. Fölemelné borzalmas botját, hogy agyonsújtson minket, de az aranyhajú kisfiú kitátaná a száját és olyat kiáltana, hogy az ősöregnek a hátán pattanna ki a köldöke és nem mozdulna többet. Az aranyhajú kisfiú viszont soha többé nem szólalna meg.
Mennénk tovább, szembejönne egy ősöreg banya. A levegő szélének fő köszörűse. Felemelné rettenetes kötényét, hogy megfullaszt minket. A hollófekee hajú kislány kitárná a karját és százezer szívdobbanás rázná ki az ősöreg banya mindkét szemét, hogy magára rántaná a kötényt és néhány rángás után nem mozdulna többet. Viszont a hollófekete hajú lány nem érezne többé se örömet, se fájdalmat.
Mennénk tovább, fáradtan, elcsigázva. Szembejönne egy vöröshajú némber, minden álló fasz tűsarkának főhegyezője. Fölemelné förtelmes díszpárnáját, hogy a gerincünket szakassza egy nagy ütéssel, de az én másom női testben ökölbe szorítaná a kezét, és olyat csapna a földre, hogy a némber kiröppenne a földgolyóról és egy pillanat alatt üveggé fagyna és cserepekre törne. Viszont az én másom női testben soha többet nem simítana semmit az életben a tönkretett kezével.
Mennénk, vánszorognánk tovább, míg oda nem érnénk az országba, ahol örökké május van. Ott leülnénk egy akácfa alá, és nem gondolnánk semmire, csak behunynánk a szemünket én és a gyerekeim, és álmondnánk, hogy ágyban ébredünk.

Advertisements