by lucia

Rend van nálam. Néznek rám jól megválogatott, kipróbált eszközeim. Ott hever az irónia, az allegória, a nagy nejlonzacskónyi használt, de épp ezért jó, kipróbált metafóra (régi centrumos zacskó, egy bikinis nő látszik rajta nagyon megkopva, fején mikulássapka, mellette fenyőág, rajta piros üveggömb). Nagyságszerinti sorrendben az analógiák, az abszurdosflakonok, a hosszú, hegyes hasonlatok, egyik pontosabb, mint a másik (volt amit még régi német mesterek csináltak). A keretes szerkezetek – rengeteget használom őket – egy külön falat foglalnak el. Sokszor csak állok és csodálom őket, már sablonként is kész műalkotás mind.
Az egyszerűbb, nehézkesebb eszközöket – alliterációt, anakronizmust, átvitt értelmet meg a deusex masinát a padlón tartom a sarokban egy hatalmas kádnyi szürrealizmus mellett (abban edzem a kész darabokat).
Aztán ott van a régi, masszív fikció, amin általában dolgozok. Imádom a fikciómat. Ütött-kopott már, teli van véletlen sérüléssel – megcsúszott egy-egy utalás, ráfröccsent valami maró groteszk – de pont ettől olyan, mintha évszázadok óta vésegették volna különböző részeg szövegek. Végtelenül megbízhatóan lebegnek lábai a föld fölött.
Az aprómunkához van egy külön szekreterem a fiókos posztmodernemben. Különböző finomságú szétszedhetű, könnyen tisztogatható intertextualitásaim vannak. A nagyítóval alig látható belső utalásokat bársonybélésű tokban tartom a vendégszövegek selyemzacskója mellett. Büszke vagyok a rendre és a tisztaságra itt nálam. Szintem minden nap letörölgetek mindent egy puha, száraz mondanivalóval.

Advertisements