by lucia

Van egy filmrendező, aki azért rendez, hogy belerendezze magát a filmjeibe. Azért akarja belerendezni magát a filmjeibe, mert a filmekben minden lehetséges. Van egy kicsi ház. Egész kicsi. A főhős belép az ajtaján, vágás, és a főhős egy hatalmas kastély halljában veszi le a kabátját és dobja le a kulcsait. A főhős szegény, de véletlenül megtalálja azt a húszmillió dollárt, amit a Fargóban beásott a csávó a hóba. A főhős nem jóképű és szegény, de több akciódús jelenet során összejön Scarlett Johanssonnal. Na most ennek a filmrendezőnek van egy olyan előhívó folyadéka – titkos keverék -, amivel tényleg elő hívja ezeket a dolgokat. Előhívja, vagyis valóra váltja. Kilép a vágószobából, a szemére teszi a napszemüvegét és elindul az új, saját valóságában, ami mindig is úgy volt. Beül Scarlett mellé a kabrióba és elindulnak a toszkán ház felé. Aztán a kritikusok elkezdik iszonyúan szarozni, hogy mennyire fantáziátlanok a filmjei, hiszen szóról szóra másolja velük a valóságot. Mások egy új, posztmodern kísérletnek vélik az életművét és dicsérik a bátor kitárulkozást. A rendező azt gondolja, hogy mindenki kussoljon, hiszen rendez ő drámákat, sőt tragédiákat is, nem sajnálja magát, megdolgozik a sikerért. A siker nem is kerüli el. A legszebb házakban él a legszebb színésznőkkel a legszebb helyeken. Barátja minden Oscar- és Nobel-díjas. Gyönyörűen telik az élete. Aztán, már nagyon öregen, megtört testtel és egyre zavarosabb elmével úgy dönt, itt az ideje, hogy lelőjjék a főszereplőt.

Advertisements