by lucia

Ma majdnem átmentem a gyerek kezén a koripályán, mert ilyen hülyén esett el közel előttem, de ez csak most jutott eszembe, akkor nem tűnt föl, mert akkor a keresztezőfogóra koncentráltam, meg az járt a fejembe, hogy a korim a korim, haha. Amúgy simán átléptem a gyereket, nem volt semmi gáz, de mondjuk akár lehetett is volna.
Az első korim tizennégyévesen kaptam, egy régi cseh bőrkori volt, de az a nemjó fajta, ami nyom is, de nem is tart eléggé, és rondán meghegesztett lábakkal csatlakozik az él a cipőhöz. Beteg voltam, kihagytam egy napot valamikor februárban és aztán otthonról kilógtam az omszki tóhoz és megtanultam jégen korizni. Olyan vékony volt már a jég, hogy minden mozdulatnál ezer kis repedés futott szerteszét a korim alól, és annyira átlátszó volt már, hogy mintha a vízen koriztam volna. Arra gondoltam, milyen lenne, ha beszakadnék, és csak nyáron találnák meg a hullámat, miután lezabálták a halak az arcomról a húst. Meg hogy mi mindent gondolna mindenki, hogy hova tűntem. Nem is mentem túl messze a parttól.
Aztán lett egy tökjó korim, műanyagos, fűzős, éles, fasza kori, amit a Benczúr kollégium gondnoka adott el az első egyetemi nyáriszünetem alatt, mert ott felejtettem az épületben. Azóta lebontották azt a kollégiumot, mert gyakorlatilag a Biogál Gyógyszergyár területére épült. Azt mondták, ha büdös szag jön, nincs semmi baj, de ha valami jó illatot hoz a szél, akkor próbáljunk ne venni levegőt. Talán kétszer voltam az előtte való télen korizni az Elvisszel, aki egy fizikaszakos haverom volt. A koripálya melletti kocsma előtt belehugyoztuk a hóba azt, hogy pelvi. Én a petikéből azt, hogy pe, Elvisz meg az e betűhöz hozzá akarta írni a lviszt, amiből a lvi sikerült is. Mondtam is, hogy bazmeg Elvisz, majdnem felírtad, hogy pelvis, ami a medencecsont, ami tulajdonképpen pina. Na, mondta az Elvisz. mennyivel egyszerűbb lett volna egy szimpla lyukat pisálni a hóba.
Aztán évekig nem volt korim, pedig mindig nagyon hiányzott a korizás. Az Áron születése után vettem újra, és talán három éves volt, mikor először levittem a jégre, vagy négy. Kicsi volt, az biztos. Azóta mindig korizunk. Áron nem akar fejlődni, egyáltalán nem érdekli a korizás, néha próbálkozik egy kis hátrafelézéssel, de mindig legyint csak. Áront a játék érdekli, a fogózás. Az egész életem legszebb képeit készítette rólunk két éve a Judit korizás közben, és ha csak szimpla hétvégi apuka lennék és nem ez a beteges kapcsolat, vagy micsoda, mondjuk résztvevő az Áron életében, akkor is tök jól ellennénk ezekkel a korizásokkal. Teljesen vizesre tudom izzadni magam korizás közben és gyakorlatilag megállás nélkül tudok mosolyogni két órán keresztül, ha korizok. Nemrégóta síelek is, ami ugyanilyen csodálatos, mintha kapnánk valamit ajándékba a téltől cserébe a világosságért, az egészségért és a szerelem zsibángásáért. De nem a kori miatt hívják ezt a blogot korimnak.

Advertisements