by lucia

Azon baszom föl magam simán, hogy áldott.
Hunyaditéri csarnok, karácsonyelőtti nap. A csávó áll a halasnál, elveszi a halát és aszondja: köszönöm szépen, én is áldott ünnepeket kívánok. Áldott bazmeg. A hírtévén kívánnak áldott karácsonyt. Olyan ez, mintha már a kurva karácsonyhoz is kéne egy pap, aki megáldja a halászlevet, a kolbásszal dugott húst, a krumplisalátát, a vaníliás kiflit, a pezsgőt, az unikumot, a csömört, a tévékettőt, a shrekket, a gyerek kilencezerkilencszázkilencvenes mobilját dominócsomagban, hogy nem működik és senki sem érti, a lapostévé törlesztőjét, a szuzuki lízingdíját, a piac halpikkelyes sáros dzsuvájában még mindig szottyos kínai sportcipőt, a sunyiságot, a boldogtalanságot, az elkeseredés helyett éjszaka bekapcsolt internetet a másik szobában, a megereszkedett melleket, a fekete szőrszálakat a holtfehér hájredőkön, ahogy mind valahogy a köldök felé mutat.
Aztán odaérek és kérek pontyot meg harcsát.