by lucia

Gyalogoltam amikor azt hittem, hogy úgy tudom a legtöbb energiát betölteni magamba a földből, aztán úsztam, amikor azt hittem, a víz úgy fog teljesen tisztára mosni belül és kívül. Repülni is akartam mindig, mikor azt hittem, ki kéne fújnia belőlem valamit a szélnek.
Egyre többször szeretnék kutyát, pedig biztos nem tudna lépést tartani velem a városban, én csak mennék a bringával, ő meg ott kóvályogna a Bajcsy meg az Andrássy sarkán, hogy akkor most hol a faszba van a gazdi, én meg már a Királyon tolnám a lipótis túróstáska felé.
Szóval egyre többször szeretnék nem a városban lenni, főleg ilyenkor, amikor fűteni lehetne, nem termosztáttal (nem termosztáttal fogom…), és kevés lenne a napvilág a minden munkához. Törékeny őszi fűben kéne menni ezekben a félhomályos kora délutánokban, hallgatni, ahogy valami loncsos caplat valahol a közelben, szagolgatja azt a sok neki érdekeset. Este fölkaphatná a fejét, aztán lassan visszaengedhetné helyettem is minden zajra.
A Tolsztojt olvasom most, hülye teljesen, adott emberek legfontosabb transzformációit elintézi tíz mondattal, aztán meg az orosz néplelket próbálja megragadni egy ziháló farkas horpaszán egy fél fejezeten át. Viszont átlag harmincoldalanként tél lesz, ami tart ötven oldalt. Csikorognak a szánok talpai a ragyogó csillagfényben, meg ilyenek. Én is be akarok zárkózni végre. Telet akarok. Nem túllenni akarok rajta, hanem végre át akarom adni magam a sötétnek, a hidegnek meg a leállásnak. Azt szeretném, ha végre egyszer elfagynának a vesszőim, mint a szőlőnek, hogy tényleg meg kelljen magam metszeni tavasszal.

Advertisements