by lucia

Megjelentem, és mindenki elhallgatott. A sarkakilógós pincérnő elejtette a kávéspoharat a mosogatóban, a megvágott ujján lett még egy piros a körme mellett, aztán az egyik piros lecsöppent és lyukat vágott az ultrás habban, egy kürtőt, víznyelőt, amiben lábát töri a gyakorlatlan turista, ha nem figyel, annak ellenére, hogy letért a piros kockáról.
A zenegép nem hallgatott el, szólt tovább a Z11 a kislemezről, amit egy kar rakott fel a törzsvendégeknek. Elég hangosan szólt, mégis alapvetően csendérzése volt az embernek. Olyan hangsúlyosan nem szólt senki. Olyan feltűnően nézett mindenki. Tudtam, hogy ha megtorpanok, aláhúzom a csendet, ezért céltudatosan a pulthoz mentem. Nem raktam le a vállamról a zsákot pedig nagyon nehéz volt, de úgy éreztem, túl sürgős ügyben járok ahhoz, hogy a zsákkal foglalkozzak.
– Csókolom. Ez biztos fáj – mondtam a pincérnőnek, aki éppen egy papírzsebkendőt áztatott vérrel át. – Tetszik tudni adni egy fröccsöt nekem? Kicsit?
És most letettem a zsákot. Óvatosan. Mindenki beszélni kezdett, a pincérnő pedig adott egy fröccsöt nekem. Én felhajtottam az italt, és kértem szépen még egyet. Oldalt fordultam, hónaljal támasztva a pultot és megnéztem a telefonomat. Fél kilenc.
Lehajoltam és kibontottam a zsák száját. A pultra tettem a tárcámat, a telefonomat, a kulcsaimat. Egy széket húztam magam mellé, és ráraktam a sapkám, aztán a pólóm, a nadrágom és az alsóm. A szandálomat a szék két első lába közé tettem. Aztán finoman megrugdostam a zsákot, körülnéztem, és fejbelőttem magam.
Kimásztam a zsákból, és megittam a pulton álló fröccsöt. Aztán felvettem az alsóm, a nadrágom, a pólóm és a sapkám. A szandálomat a székre ülve vettem fel. Zsebreraktam a kulcsaim, a tárcám, és megnéztem a telefonom. Kilenc harmincöt. Lehajoltam, és megnéztem a pulzusomat, hogy biztos halott vagyok-e.
– Csókolom – mondtam aztán a pincérnőnek. – Kérhetnék még egy fröccsöt? Bocsánat ezért. Tetszik tudni, van belőlem több példányom is.

Advertisements